#01 - Egy átalakuló világ

Egy átalakuló világ

Amint egyre jobban átlátod a létünket fenyegető katasztrófák összefüggéseit, annál inkább érzed a késztetést, hogy mindennapi, „valódi” dolgokkal foglalkozz helyettük. A megnyugtató, édes tudatlanság állapotában. De aztán egyre nehezebb és nehezebb lesz letagadni, amit tapasztalsz, mert ahogy figyelmed a valóság felé fordul, mindenütt annak igazolását fogod látni, helyben és szerte a világon, egyaránt.

Szélsőséges időjárási események

Járványszerű fertőzések 

Összeomló ökoszisztémák

Élelmiszer és vízellátási zavarok

Kiszámíthatatlan energiaellátás

Gazdasági és pénzügyi válság

Felbomló társadalmi rendszerek

Ezek a globális hatások mindannyiunkat érinteni fogják! Vajon felkészültünk-e rájuk?

Nem tudjuk megállítani.

Nem tudjuk visszafordítani.

Nem tudjuk érdemben lassítani sem.

Nem tehetünk mást, alkalmazkodnunk KELL a gyorsuló változásokhoz.

Hiszen a felkészülés nem vesz el tőlünk semmit, ellenben lehetővé teszi, hogy többet tarthassunk meg abból, amink van.

Elgondolkodott-e komolyan már bármelyikünk is azon, hogy mit fog csinálni, amikor nem élheti úgy az életét tovább, ahogyan azt megszokta. Persze ez a veszély mindig adott, de most nem a saját döntésünkre gondolok. Hanem arra, hogy mit fogunk csinálni akkor, amikor fel kell adnunk az eddigi életmódunkat.

Hiszem, hogy szinte mindenki érzi… valami alapvetően megváltozott, és nem csupán 2020-ban. Úgy is mondhatnánk, félrecsúsztak a dolgok, már ha ennek a kifejezésnek ezesetben volna bármi értelme. Eltűnt a felhőtlen optimizmus, a helyét pedig átvette a remény, ami mellett egyre sötétebben ott gomolyog egy igen kellemetlen érzés… a bizonytalanságé.

És joggal. A kollégám szerint mi, jelenlegi felnőttek rendkívül szerencsések vagyunk, hiszen egy olyan időszakot élhettünk meg a 20. és a 21. század fordulóján, ami valahogy, valaminek a csúcsa volt. Nos, ezt utólag fogjuk tudni igazán átlátni, de tény, hogy egy olyan korszak hajnalán járunk, amely egyszerre több, önmagában is sorsdöntő változással terheli majd meg az életünket. Olyanokkal, amelyek párhuzamos megjelenését nem fogja kibírni az általunk létrehozott és jól ismert ipari civilizáció.

A népességrobbanás, a vég nélküli túlhasználat, a mesterséges intelligencia forradalma, a nyomában járó szinte már felfoghatatlan egyenlőtlenség, a létünk alapját jelentő természeti rendszereink pusztulása, és mindezek mellé, egy ma még felmérhetetlen következményeket okozó éghajlatváltozás… Nos, ezek összhatása olyan helyzet elé állítja a bolygó élőlényeit, így köztük minket is, amivel sikeresen megbirkóznunk ma már egyre kevésbé valószínű.

A valóság, amely fokozatosan bontja ki magát előttünk arra mutat, hogy nagyon közel lehetünk ahhoz a ponthoz, ahonnan a jelenlegi életmódunk tűnik majd borzasztó távolinak. Ezzel együtt is látnunk kell, hogy ez a végtelennek tűnő probléma halmaz, nem egy nagy, katasztrofális esemény formájában sújt majd le ránk a jövőben, hanem már bőven benne élünk, és ez lett a valóságunk. Ez a folyamat napról napra, hónapról hónapra, évről évre fog történni velünk. Természetesen lesznek olyan nagy mérföldkövek, katasztrófák, amelyek eszünkbe juttatják merre is tartunk, de kivéve egy nukleáris háborút, kevés az esélye annak, hogy lesz egyetlen olyan globális esemény, amely kezdetét jelentheti a várt átmenetnek, amely valódivá tenné a változást, és rávenne minket arra, hogy másképpen gondolkodjuk és cselekedjünk az életünkkel kapcsolatban.

A körülményeink ugyan egyre rosszabbak lesznek, de az egyének szempontjából nézve mindig csak kicsit romlanak, soha nem egyszerre egy nagy, drasztikus változással. Így a környezetünk összeomlása, egyre inkább csak növekvő háttérzajt jelent. Mindenki tesz majd ugyan valamit, de az egyre szélsőségesebb események egyszerűen a mindennapok részévé válnak. Daniel Pauly írta le a halászoknál megfigyelhető „változó alapvonal szindróma” nevű jelenséget. Ez azt jelenti, hogy ha van egy halfaj, amit száz év alatt fokozatosan a teljes kihalásig halásznak egy adott területen, akkor ilyen időtávon ugyan drámai a változás, de ezt egyetlen generáció sem éli át közvetlenül.

Minden nemzedék csak azt tapasztalja meg, hogy a hal az akkor ismert mennyiségben van jelen. Azt ugyan látják, hogy mire visszavonulnak, már csökkent a számuk ahhoz képest, amikor elkezdték, de a következő nemzedéknek már ez a csökkent mennyiség számít normálisnak. Így megy generációról generációra, de senki nem tapasztalja meg közvetlenül az egész folyamatot a halbőségtől a kipusztulásig, de még csak akkora változást sem él meg közvetlenül senki, ami miatt tenni akarna ellene. Éppen ez hozza el a végeredményt. Általánosabban „generációs amnéziának” is nevezik azt, hogy minden nemzedék a saját állapotait tekinti természetesnek.

A következő 30 év így valószínűleg egy folyamatos, megszokott létünket lassan felőrlő katasztrófára hasonlít majd: hozzá fogunk szokni minden új sokkhoz, a brutalitás és az új normalitás egyes formáihoz, míg egy nap felnézve a képernyőinkből egy új, sötét korban találjuk magunkat — feltéve persze, ha nem vagyunk már ott. Mert bármi lesz is a kimenetele a következő időszaknak, azaz akár sikerül egy gyors és radikális társadalmi változás során lemondanunk a fosszilis üzemanyagokról és megpróbáljuk mederben tartani az éghajlatváltozást, akár a valószínűbb forgatókönyv valósul meg és az véget vet a fosszilis kapitalista civilizációnak, de annak az életmódnak, amelyet mi jó életként ismerünk, vége lesz.

Ilyen a folyamatos gazdasági növekedés, a végtelennek gondolt technológiai fejlődés, az a globális piac, amely képes kielégíteni a legkülönfélébb burjánzó emberi vágyakat, a lehetőség, hogy nagy távolságokat utazzunk be könnyedén, külföldi országok gyakori meglátogatása, az egész éves mezőgazdasági bőség, a végtelen mennyiségben rendelkezésre álló szintetikus anyagok, amelyekből olcsó, jó minőségű fogyasztási javak lesznek, a légkondicionált környezetek, az emberi élvezet számára fenntartott vadon, a tengerparti és hegyvidéki nyaralások, a reggeli kávé és az esti pohár bor, a jobb élet gyermekeink számára, a biztonság a természeti katasztrófák elől, a bőséges tiszta víz, az otthonok, autók és földek magántulajdonlása, egy olyan én, amely különféle tapasztalatok, tárgyak és érzések felhalmozása révén tesz szert értelemre, az emberi szabadság, mint amit úgy értünk, hogy megválaszthatod, hol élsz, kit szeretsz, ki vagy te és miben hiszel; és végül egy stabil klíma, amely háttérként szolgál ahhoz, hogy előtte játszhassuk el emberi drámáinkat.

Ha látjuk az egyre szélsőségesebbé váló tömeges megmozdulásokat a világ nagyvárosaiban, akkor egy dolgot ne tévesszünk szem elől: a várható kockázatok és az ezekből fakadó események közül, lényegében még nem következett be semmi... van víz és energiaellátás, kapható - viszonylag olcsón - élelmiszer a boltokban, van közbiztonság, nem omlott össze a bankrendszer, létezik és igen magas színvonalon egészségügyi ellátás!

Tehát, amikor azt látjuk, hogy emberek tömegei mennek az utcákra, mert ebben a helyzetben elégedetlenek a sorsukkal, és ezt olyan módon fejezik ki, hogy törnek, zúznak, gyújtogatnak... és rendkívül erőszakosan viselkednek, akkor töprengjünk el azon, mi várható majd abban az esetben, amikor a felsorolt dolgok bekövetkeznek? Mit várhatunk majd akkor embertársaink jelentős tömegeitől, amikor nem lesz mit enniük, és a szellempénz, amiről azt gondolták, hogy az övék, nem áll többé a rendelkezésükre?

És végül van-e fogalmunk a mostanság átéltek alapján arról, mennyire közel is lehet jelenlegi életünkhöz mindez...? 

-x-

Az ember fia, és néha még a lánya is, úgy van megkonstruálva – hiszen állat ő – hogy a jutalom és büntetés szabta határok adják meg azt a keretet a számára, amelyben él. Az egyiket kerüli, a másikra törekszik. Az a rendkívül összetett rendszer, amiben az életünket éljük, hosszú fejlődés eredménye, és a társadalmi szabályok kifinomult szintje teszi lehetővé, hogy mára már nem szükséges levágni a kezét, vagy kiszúrni a szemét valakinek, aki az együttélés szabályait megszegte. Lehetünk büszkék erre a fejlődésre, talán érdemes is, azonban ne legyenek illúzióink az ember nemesebbé válásával kapcsolatban. 

Annak, hogy ma így élhetünk, egyebek mellett egy nagyon fontos oka van: a következményektől, a büntetéstől való félelem. Kit az evilági börtön, kit a túlvilági kárhozat rémképe tart vissza attól, hogy megtegye, ami éppen eszébe jut, vagy amihez éppen kedve támad. Ez a legszilárdabb alapja annak, ami lehetővé teszi a számunkra, hogy éjjel az utcán sétáljunk, keresztül utazzunk országokon, vagy hogy nyugodtan aludjunk, miközben a lányunk, a feleségünk valahol távol jár... mert az állam, a törvény, a vallás, a hit abroncsa nem engedi, hogy egy ponton túl ez másképp legyen.

Ám ahol és amikor ezek a kényszerítő erők megszűnnek, ott a felszínre tör, amit úgy hívunk az emberben, hogy állati... pedig egyetlen állat sem tesz olyanokat egy másik élő lénnyel, amire ilyenkor az ember képes. Tehát engedjük el az idilli képet, amit ehhez a szóhoz társítottunk eddig, és nevezzük egyszerűen csak így: emberi. A társadalmi összeomlás, amitől egyre többen, egyre inkább tartunk, éppen azokat a kereteket oldja fel, ami ennek az emberi viselkedésnek gátat szab. És bár megtehetnénk, hogy régebbi, más értékrend alapján mérő időkbe tekintünk példákért, szükségtelen.

Sorozatos nemi erőszak, gyermekgyilkosság, rablás, zsarolás, sarc, emberi ürülék mindenütt... Katrina hurrikán, Superdome sportcsarnok, New Orleans, 2005. Emberek, akik egy katasztrófa okán kerültek együtt, egy kiszolgáltatott, nyomorult helyzetbe, ahol már nem számított ki honnan jött, és mije volt. Együtt, egy túlélést jelentő, biztonságos helyre. Ám voltak, akik ebben a lehetőséget látták. Lehetőséget arra, hogy szabadon engedjék a vágyaikat, hiszen az eltökéltségük és a fegyverük megvolt hozzá. Az állam, a törvény, a retorzió pedig nem volt jelen. Emberi lett hát így Noé bárkája, minden ízében...

Lássunk hát, a példák tengerén át magunk előtt egy olyan világot, ahol már nem számít mit teszel, csak az, hogy túlélsz. Ahol átalakulnak az értékek, amelyek az életünk alapját jelentették, mégpedig felismerhetetlenül. Ahol újra olyan alapvető dolgok jelentik majd az élet értékét, mint víz, élelem, föld, nő... Vágyunk egy ilyen világra? Nem hiszem. Eljöhet? Az bizony meglehet. Ezért amennyiben valóban számolunk ezzel a lehetőséggel, két dolog marad a számunkra. Egyrészt tekintsünk más szemmel arra, amink van. És még inkább legfőbb értékünkre, az emberi kapcsolatainkra. Jó befektetés, meghálálja magát, mert eljöhet az idő, amikor már nem marad semmi másunk. Másrészt alaposan gondoljuk végig, hogy miben különbözne az életünk egy ilyen helyzetben a maitól, mit kellene akkor másképp tennünk, hogy élhessünk, és ahhoz, hogy az lehetséges legyen, mit kell elsajátítanunk a mai naptól. A felkészülés nem vesz el tőlünk semmit, ellenben lehetővé teszi, hogy többet tarthassunk meg abból, amink van.

-x- 

Az ember öntudattal bíró lény, és ez nagyon nagy érték, ám az ára is hatalmas. Az elmúlás okozta örök félelem. A tudat, hogy ami született, az hal is. Meghal. Ez az elnyomott félelem kényszeríti az elménket a kapaszkodót jelentő múltba, és a reményt nyújtó jövőbe. Mert a legtöbb ember hisz az értelmes, egyre többé, jobbá, szebbé váló jövőben. Abban a generációkon átívelő ígéretben, hogy a gyermekeire jobb élet vár majd... ennek a végére értünk.

Itt az ideje elgondolkodnunk annak a lehetőségén, hogy elkéstünk egy, a teljes bolygót érintő környezeti katasztrófa elhárításával, és az minden következményével együtt eljön, még a ma élő emberek életében. Pontosítsunk: a hetven év alatti korosztályok mindegyikének életében. Elvesztettük az irányítást, amely talán sohasem volt a kezünkben. Ez a hatalmas veszély létében fenyegeti az emberiséget, is. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki és minden elpusztul. De a világunk, ahogyan eddig ismertük, a felismerhetetlenségig átalakul majd.

Miután elfogadtuk a környezetünk összeomlásának lehetőségét, mi marad a számunkra? Hová leszünk a magunk, családunk és tágabb közösségünk számára elképzelt jövőkép nélkül? Hol találjuk meg a tudatunk egészséges létezéséhez szükséges értelmet az életünkben? Ezért olyan nehéz elfogadni azt, ami várhat ránk. Mindennél természetesebb, hogy amennyiben az embert, pláne, ha szülő is egyben, miután számol a fenti lehetőséggel, elfogja a kétségbeesés, kínozza a szorongás, elönti a bánat. Lényegében gyászol, még ha nincs is tudatában. A lehetőségeket, amiket elmulasztott, az éveket, amelyeket nem élhet meg, és a hozzá legközelebb állókat, ahogy átérzi a félelmet és a fájdalmat, ami rájuk vár, ahogy a körülöttük lévő világ összeomlik.

Földanyát nem kell félteni, megrázza magát, öngyógyít (az immunválasz már beindult), s ha kell, rápihen félmillió évet. Ő rendben lesz. A természet alkotóelemei, a növények, az állatok már rendkívüli módon megsínylik, és tömegesen tűnnek el. Ám a leginkább az az állat lesz legkevésbé képes alkalmazkodni a változásokhoz, amelyik okozta azokat... az ember. És elsősorban a közössége, az emberiség által teremtett mesterséges világ. Személyes és kollektív szintű változásokat magában foglaló, mélyreható alkalmazkodásra van szükség, amely segíthet abban, hogy felkészüljünk társadalmaink éghajlatváltozás okozta összeomlására, és arra, hogy ezzel a tudattal együtt tudjunk élni. Olyan megvalósítható tervre, amely nem hitegeti az embereket azzal a feltételezéssel, hogy jelenlegi gazdasági, társadalmi és politikai rendszereink kellően rugalmasak ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a hatalmas kihívásokhoz, és így változatlanul fennmaradjanak.

A társadalmi összeomlás egy megkezdődött folyamat, amely akár fokozatosan, akár hirtelen, de véget vet azoknak az öröknek hitt, és fenntarthatatlanul működtetett rendszereknek és értékeknek, mint élelmiszer-, víz- és energiaellátás, biztonság, lakhatás, állam, erkölcs, esélyegyenlőség. Az ember, mint tömeg, nem képes túllépni a saját árnyékán, és különösen nem nehéz körülmények között, magasabb értékek védelmében hozni meg jelentős áldozatokat. A folyamat elkerülhetetlen, mert az emberiség nem tud elég gyorsan, elég sokat tenni ahhoz, hogy fenntartsa és megóvja saját víz és élelmiszer ellátását a környezeti hatásoktól. 

Akik elfogadják, hogy komplex társadalmaink összeomlásának valószínűsége egyre nő, alkotják majd azokat az első közösségeket, akik tudják, nem maradt mára fontosabb feladat, mint a felkészülés. A cél pedig nem lehet más, mint enyhíteni az összeomlás okozta testi és lelki károkat. Ez az erre adott közösségi szintű válasz lényege, és nem az, hogy egyesek a barlangjaikban tovább élnek majd túl, mint mások...