Betyáros Világ

#03 - Energia, gazdaság, környezet – második rész

March 19, 2021 SBB
Betyáros Világ
#03 - Energia, gazdaság, környezet – második rész
Show Notes Transcript Chapter Markers

Miért illúzió megváltást várni az úgynevezett zöld energiától, és miért nem tudunk megválni a fosszilis energiahordozóktól? Miként szővik azok át az életünket a reggelinktől a zokninkig, és milyen halálos buborékot fújt alánk a pénzügyi gazdaság, amelyen üldögélve várhatjuk a pillanatot, amikor semmivé válik…

Energia, gazdaság, környezet – második rész

Az energia ugye nem vész el, csak átalakul. Itt van most is velünk… vizsgáljuk tovább. Azt, hogy milyen formában létezik, elérhető, tárolható, szállítható, és hogyan nem. Miért illúzió megváltást várni az úgynevezett zöld energiától, és miért nem tudunk megválni a fosszilis energiahordozóktól? Miként szővik azok át az életünket a reggelinktől a zokninkig, és milyen halálos buborékot fújt alánk a pénzügyi gazdaság, amelyen üldögélve várhatjuk a pillanatot, amikor semmivé válik…

Mindössze négy elsődleges energiaforrás létezik a Földön. Nap-, víz-, nukleáris- és geotermális energia. A fosszilis tüzelőanyagok nem energiaforrások, hanem energiahordozók! Lényegében egy nagy akkumulátor, amit a Nap töltött fel több százmillió éven át, és amit mi most leszívunk néhány száz év alatt. Ez az akkumulátor újra tölthető, de csak geológiai időtávlatban, ami az emberiség számára nem értelmezhető. A geotermális energiát nem aknáztuk ki eddig jelentős mértékben, mert a mérnöki kihívások túl nagyok ahhoz, hogy gazdaságos legyen. A vízenergia, amit a Föld, a Hold és a Nap egymáshoz viszonyított mozgása okoz, egy ponton túl szintén nem használható ki, hasonló okokból. A nukleáris energia elméletben optimális, de csupán elméletben. És egy régi mondás szerint elméletben nincs különbség elmélet és gyakorlat között, de gyakorlatban van. Szinte korlátlan mennyiségű áramot termel, elvileg tűrhető költségek mellett, de végül is nem így alakult. Mivel az erőművek megépítése, leszerelése, és a kockázatok miatt, egy nukleáris erőmű sem volt még gazdaságos. Mindig támogatásokra szorult, főleg a kártalanítás terén. És katasztrófák elkerülhetetlenül történnek. Kevés nemzet foglalkozik ezzel, bár a klímaváltozás miatt egyre többen lesznek. A legtöbb mai erőmű néhány évtized múlva leáll, remélhetőleg irányított módon. A nukleáris fúziónak nem lenne ennyi problémája, de egyelőre még távol áll a gyakorlati megvalósulástól. Éppen mindig csak húsz évnyire… ahogy mondani szokták. Szóval maradt a napenergia többféle módjának kiaknázása. 

Szélturbinák, napelemek és a biomassza. Ezek közül mindössze a biomassza használható folyékony üzemanyagok, vagy műanyagok gyártására. És ez a mi Achilles-ínunk. Mert a folyékony üzemanyagok közvetlenül nem helyettesíthetőek, gazdasági és mérnöki szempontból, semennyi elektromossággal. Egy liter üzemanyagban lévő energiának megfelelő elektromos áram tárolásához nagy és nehéz, komoly energiafelhasználással előállított akkumulátorok kellenek. Ezekhez nagy mennyiségben szükséges lítium, amelynek rendkívül drága az újrahasznosítása. Nagyjából annyi van belőle az ismert lelőhelyeken, hogy a világ autóit egyszer lecseréljük, aztán elfogy. De nem ez a legnagyobb probléma, az akkumulátorok súlya egy járműben, az autó össztömegének és az út hosszának a függvénye. Az autó esetén ez egy megoldható probléma. Hosszútávú áruszállítás esetén viszont már problematikus, ugyanis minél távolabbra kell szállítani az árut, annál nehezebb akkumulátorok szállítására van szükség, ami annál kevesebb helyet hagy az áru számára. Elektromos akkumulátorral nem lesz hosszútávú szárazföldi vagy tengeri szállítás, illetve a rövidtávú is sokkal drágább lesz. 

És mi a helyzet a hidrogénnel, hiszen sokan beszélnek róla? A hidrogén elektrolízissel vízből állítható elő, ám ehhez a folyamathoz áram szükséges. Majd tárolni és szállítani kell, majd elégetni egy motorban, amelynek egyetlen mellékterméke a víz... ami nem rossz. Ám a hidrogén nem egy energiaforrás, hanem egy energiahordozó, amit nekünk kell előállítani. A napenergia árammá alakítása, majd hidrogénalapú meghajtásra való felhasználása drága. És mindent összevetve csupán 30%-os a hatásfoka. De a szállítás és a tárolás jelentik az igazi problémát. A hidrogénatomok nagyon kicsik és könnyűek. Sokkal nehezebb tárolni őket, mint a szénhidrogéneket. És még robbanásveszélyes is. A hidrogénalapú közlekedésre való átállás után, az emberek és áruk szállítása nagyságrendekkel drágább lenne, mint folyékony üzemanyagok esetén. És még mielőtt ez lehetséges volna, a nap- és szélenergiából származó áramtermelés mértékét, legalább a mostani 150-szeresére kellene növelni, csak a közlekedéshez. Ezzel párhuzamosan természetesen az egész olajalapú infrastruktúrát le kellene cserélni egy új, áramalapú infrastruktúrára. Ennek a költsége jóval nagyobb lenne, mint bármely eddigi emberi vállalkozásé. És mindezt úgy kellene megvalósítani, hogy közben csökkentjük a teljes energiafelhasználásunkat. Mi a helyzet a biomasszával? Nem is igazán éri meg beszélni róla, mivel az EROEI-je 1 körül van, és ahhoz, hogy elég üzemanyagot termeljünk a közlekedéshez, a rendelkezésre álló mezőgazdasági területek 3/4-ét üzemanyaggyártásra kellene átállítani élelmiszertermelésről. Növekvő népesség és romló talajminőség mellett ugye ez nem túl reális…

A megújuló energiaforrások nem túl ígéretesek. A civilizációnkat jórészt az elektromos hálózat teszi lehetővé, ami kiszolgálja az igényeket napi 24 órában, megszakítás nélkül. A szél nem akkor fúj, és a Nap nem akkor süt, amikor nekünk megfelel. Tehát az ezekből termelt áram nem szállítható. Az elektromos hálózat fenntartása fosszilis tüzelőanyagok nélkül azt jelenti, hogy a termelőkapacitásnak sokkal nagyobbnak kell lennie, mint az átlagfogyasztás, és a túltermelést valahogy el kell tárolni, hogy betáplálhassuk a rendszerbe, amikor nem süt a Nap, és nem fúj a szél. Mindenféle erre vonatkozó technológiával kísérleteznek. De a tanulmányok azt mutatják, hogy a közműből kapott áram wattonkénti árát egy nagyságrenddel megnövelné ez az átállás. 

Szóval álljunk meg egy percre, és gondoljunk a rezsiszámlánkra, beleértve az üzemanyagot is, amit havonta tankolunk. Megvan a szám? Akkor most írjunk bátran egy nullát a végéhez. Ez az új havi energiaszámlánk. Valójában a helyzet azonban még rosszabb. Mert mindenhez kell energia, amit megveszünk. Vegyük egyszerűen egy doboz kukoricapelyhet reggelire, a vetéstől a betakarításig, feldolgozással, csomagolással, szállítással, árusítással és végül hazavitellel, energiát használunk fel minden lépésnél. Ennek legalább fele folyékony üzemanyagokból származik. Átlagban egy kalória ételhez, amit a mezőgazdasági rendszerünkben megtermelünk, legalább 10 kalória fosszilis tüzelőanyag kell, hogy megtermeljék és eljusson a testünkbe. Másszóval az étel EROEI-je ebben a civilizációban 1 a 10-hez. Vagyis 10 egységnyi energia kell ahhoz, hogy 1 egységnyi energiát kapjunk. Az ételünk energiaköltségének 90%-át nem adja vissza, pedig 100%-nál is több kellene. Csupán a megnövekedett költségeket figyelembe véve, az élelmiszer rendszerünkben lévő fosszilis üzemanyagok lecserélése megújuló energiára, az élelmiszerárakat olyan nagyban megnövelné, hogy a legtöbbünk számára az megfizethetetlenné válna. És ez ugyan így igaz az összes többi árura is, a házra, amiben élünk, a zoknira, amit hordunk. Tehát amikor azt mondjuk, hogy a fosszilis tüzelőanyagokat nem lehet lecserélni, nem azt mondjuk, hogy nincsenek alternatívák. Vannak, csupán nem a mi civilizációnk számára. Mert az energianyerési stratégia, amire épült, kudarcot vallott. És ez elvisz minket az utolsó ponthoz az energiával kapcsolatban. 

Haladhatunk visszafelé? Tehetjük valahogy újra egyszerűbbé, vagy átalakíthatjuk a rendszert úgy, hogy az ne igényeljen ennyi fosszilis tüzelőanyagot? Elvégre nem biztos, hogy úgy akarunk dorbézolni, mintha még 1899 lenne, ugyebár? De visszatérhetünk-e oda, ha kénytelenek volnánk? Vagy legalábbis egyfajta neo-modern verziójához ugyanannak az energiafogyasztási szintnek, persze összeomlás nélkül. Vegyük újra azt a doboz kukoricapelyhet. A kukorica, ami benne van, nem ugyanaz a kukorica, amit negyven éve termesztettünk. A zöld forradalom, ami 1970 óta megduplázta a termelést, részben olyan fajták kifejlesztését is jelentette, amik a növény metabolikus erőforrásainak javát, olyan részeinek fejlesztésére fordítja, amik a mi szükségleteinket szolgálják. A mai kukoricamagok duzzadtak, tele vannak cukorral, és sokkal több kalász nő egy hektáron. Hogy a növény ezt elérje, kevesebbet használ a fotoszintézisből származó energiájából arra, hogy gyökerét, vagy ellenállóképességét fejlessze a kártevőkkel vagy a szárazsággal szemben, és inkább a termés növelésére irányítja. Az előny, hogy a növények így több ember által fogyasztható táplálékot termelnek. A költség, hogy a fosszilis üzemanyagból származó műtrágya, öntözés, rovarírtok és gyomírtók nélkül, a növény alkalmatlan az élelmiszertermelésre. A növény önmagában nem termékeny, sőt szinte életképtelen. Így valójában az egész globális mezőgazdasági rendszer, a fosszilis üzemanyagoktól függ. Ha kivesszük a fosszilis üzemanyagokat, vissza kellene térnünk a sokkal ellenállóbb fajtákhoz. De emiatt jóval kevesebb élelmiszert tudnánk termelni. Ez széleskörű éhezést jelentene, még a fejlett országokban is. 

Van egy hosszútávú megoldás a mezőgazdasági problémára: visszatérés a kisméretű, helyi, fenntartható élelmiszertermeléshez. A tanulmányok azt mutatják, hogy így tényleg lehet maximalizálni az élelmiszer-termelést, de számos egyéb előnye is van, mint az éghajlatváltozás enyhítése. De ez a generációk óta tartó városiasodás visszafordítását jelentené. Vajon közülünk hányan tudnának sikeresen gazdálkodni egy kis területen, a saját kezünk munkájával, és néhány állattal gépek helyett? Én nem tudok. Ez nem egy olyasvalami, amire egyszerűen ráérzünk. Izzasztó kihívást jelent a földből megélni gépek és vegyszerek nélkül. Hasonlóan, az emberek kicsábítása saját acélhintóikból, és a lokális életmódra váltás, a városi, kertvárosi és vidéki közösségek átalakítását igényli, valamint az egész közlekedési és elosztási infrastruktúránkét. Az emberek egyszerűen nem tudják, hogyan kell úgy élni! És nem fogjuk tudni meggyőzni őket, hogy próbálják meg. Ami azt jelenti, hogy ezek a változások nem történnek meg, jóval azutánig, hogy már nem lesz energia a megvalósításukra. Igazából, jobbára már el is fogyott.

A természetes ökoszisztémákhoz hasonlóan az ember alkotta ökoszisztémát, a civilizációt sem tudják szándékosan módosítani a tagjai. Nem tud visszafelé haladni. Nem lehet megregulázni. Inkább hasonlít őserdőre, mintsem egy ápolt kertre. Az egyetlen lehetőségünk elfogadni, hogy már láttuk a civilizáció ezen stádiumának csúcspontját. Most pedig újra lefelé tartunk az entrópia-hurkon, vagyis a természetesen kialakuló káosz irányába. Ezen a ponton az ember jogosan tehetne fel két kérdést. Először is honnan tudjuk, hogy tényleg bekövetkezik az összeomlás? Hiszen sok elméleti okfejtés volt itt, de van e valódi bizonyítékunk az összeomlásra? A másik kérdés, hogy vajon mikor fog bekövetkezni? Nos, erre a két kérdésre ugyanaz a válasz. Az, hogy az összeomlás már elkezdődött, és a bizonyíték egyértelmű. 

Ám mielőtt megvizsgálnánk a bizonyítékot, meg kell állnunk egy percre, és helyre tennünk egy tévhitet. A „gazdaság” kifejezés alatt általában több mindent értünk. Két külön dologra utalunk e kifejezéssel, mintha egy és ugyanaz lennének, pedig nem azok. Az egyik a materiális, vagy anyagi gazdaság, amit néha reálgazdaságnak is hívnak, a másik a pénzügyi gazdaság. Az anyagi gazdaság az energia termelése, mozgatása és szállítása. Az energia lehet „nyers”, áram, vagy üzemanyag formájában, de szintén benne van a kitermelt nyersanyagokban, feldolgozott anyagokban, mint vas és fa, mezőgazdasági termékekben, gépekben, késztermékekben és minden egyéb másban. A pénzügyi gazdaság a könyvelés rendszere, amit arra használnak, hogy mérjék és segítsék az anyagi gazdaságot. Egy gazdaságban, ami egyensúlyban van az energiaáramlásával, a pénzügyi gazdaság pontosan leköveti a reálgazdaságot, és elengedhetetlen szolgáltatásokat nyújt. Ez magában foglal egy általánosan elfogadott csereeszközt, a pénzt, a kockázatok enyhítését, racionális árazást, és így tovább. Egy elengedhetetlen szolgáltatás, főleg a fejlődő gazdaságok esetén, a tőkésítés. Az erőforrás többletek felhasználása arra, hogy letegyék az alapjait az energiaáramlás növelésének a reálgazdaságban. Például egy új gyár, út, vagy egyéb infrastruktúra építésével. Mindennel, ami lehetővé teszi a növekedést. 

Amikor komplex civilizációk összeomlanak, egy általános jellemző a növekedés pénzügyivé válása. A reálgazdaság energiaalapja csökkenőben van, és már nem képes segíteni a növekedést. A tőkésítést, amit likviditásnak is hívnak, még mindig nyújtja a pénzügyi rendszer, de ettől valójában nem nő a reálgazdaság. Az egyenlőtlenség és a pénzügyi vagyon megnő, ahogy a jövedelmek, amik a reálgazdaságtól függenek, elkezdenek reálértékben csökkeni. Eközben a pénzügyi szektor jövedelmei exponenciálisan növekednek. Ahogy spekulációs buborékot hoznak létre és kipukkanak, a jövedelmi különbségek szinte határtalanul növekednek. És éppen ez történik ma... Érdekes, hogy 2008 óta a reáljövedelmek valójában csökkentek a fejlett világ lakóinak 90%-a esetében, miközben a részvénytőzsde összértéke megháromszorozódott. Mit üzen ez? Van itt valahol egy óriási szakadék... Sokan gondolják a világ milliárdosaira tekintve, hogy ha nem lopnák el a pénz nagy részét, akkor jutna mindenkinek. De az a 150.000 dollár, amit Jeff Bezos percenként keres, nem egészen olyan pénz, mint amit mi kapunk a fizunkkal. A mi fizetésünk lakbért, ételt, ruhát jelent. Az ő jövedelme, ami több milliószor annyi, mint a miénk, nem jelent milliószor több anyagáramlást. Nem eszik meg egymillió hamburgert egy nap, nem vezet le egymillió kilométert (…bár jóval többet repül). Az ő jövedelme nagyobb hatalmat jelent, nem annyival nagyobb fogyasztást. Statisztikák alapján egy tucatnyi milliárdos olyan gazdag, mint az emberiség legszegényebb fele. Valós problémákat nehéz lesz monopoli pénzzel megoldani. 

Reálviszonylatban, a fejlett országok gazdasága végleges csökkenésbe fordult 1970 és 1990 között. És a csökkenés gyorsul. Ez idő alatt, a fejlődő gazdaságok, mint Kína és India nagyon gyors növekedést produkáltak a szén tömeges kiaknázása, és a fejlett világ részéről megnyilvánuló ipari termékek iránti kereslet révén, amik behitelezést használtak a fogyasztói kereslet növelésére, még akkor is, amikor a saját termelőkapacitásuk csökkent. De lassan ezek a fejlődő gazdaságok is tetőznek, és a behitelezés már ezekben is terjed. Ám mivel a hitelre fogyasztás lényegében szemfényvesztés, idővel kifogy a trükkökből. Az első pénzügyi földrengések a ’70-es, ’80-as években voltak, az eddigi legnagyobb 2008-ban. A kormányok a GDP-értékek felfúvásával válaszoltak. Nagyon sok fura dolog van ám a GDP-ben. Olyanokat is beletesznek, mint pl. a „betudott albérleti díj”. Ha a saját házadban laksz, és nincs rajta jelzálogkölcsönöd, a kormány beszámítja, hogy mennyit fizetnél magadnak érte, ha bérelnéd és ezt beleteszik a GDP-be. Semmi köze sincs az anyagi gazdasághoz, csak kitalálták. Gyakori, hogy a jegybank kamatmentesen, ingyen ad pénzt a kereskedelmi bankoknak, csak hogy azok hitelezzenek. Ez lélegeztetőgépen tartja a pénzügyi gazdaságot, a köztartozások és egyéni tartozások növelése révén. Tartozások, amelyek olyan jövőbeli termelésre vonatkoznak, amit sohasem lehet realizálni, egy zsugorodó reálgazdaságban. A teljes tartozásokkal kapcsolatos kötelezettségek az Egyesült Államokban - beleértve a háztartások tartozását, jelzálogot, diákhitelt, államhiteleket és olyan kötelezettségeket, mint társadalombiztosítás - ezek együtt közel 400%-át jelentik a hivatalos éves GDP-nek. És még inkább többszöröse a valódi materiális gazdaságnak. 

A Jenga egy gyönyörű metafora a gazdaság hitel alapúvá tételére, mert minél magasabbra nő, annál instabilabbá válik. És ahogy egyre jobban dülöngél, annál biztosabbak vagyunk benne, hogy most ledől... és mégsem. Ám egy idő után mégis összeomlik. Ennek megfelelően, amikor a pénzügyi gazdaság tőkeáttételének csökkenése beüt, és elkezdődik az összeomlás, azok, akik elgondolkodtak ezen, nagy megkönnyebbülést fognak érezni. És minél hamarabb következik ez be, annál nagyobb lesz ez a megkönnyebbülés. Mert hát mi lenne akkor, ha nem történne meg?

főműsor