#07 - Miért tart a körülöttünk lévő világ az összeomlás felé?

Miért tart a körülöttünk lévő világ az összeomlás felé?

Itt már nem pusztán arról van szó, hogy bajban vagyunk, de az általunk okozott felmérhetetlen és folyamatosan zajló pusztítás következtében egy olyan irányba sodródunk tehetetlenül, amelynek következményei mindannyiunkra nézve elkerülhetetlenek.

Mostanra nagyjából világossá vált a számunkra, hogy a biológiai sokféleség, vagyis növények és állatok felmérhetetlen tömegei pusztulásának a közepén tobzódunk. A hatodik tömeges kihalás zajlik körülöttünk, sokkal nagyobb ütemben, mint ezelőtt bármikor korábban, beleértve a dinoszauruszok kipusztulását is. Ha csupán azzal számolunk, hogy a szárazföldi élővilág 50%-a 50 éven belül eltűnik, akkor az mindenki számára egyértelműen, következményekkel jár.

Az óceánok esetében sem jobb a helyzet. A bálnák és a cápák 90%-ának pusztulása példátlan hatással lesz a fitoplanktonok világára. A bálnák élete szoros összefüggésben van a fitoplanktonok és a krillek életével, míg a cápák a tengeri tápláléklánc csúcsragadozói. Nélkülük ez a törékeny egyensúlyú lánc a feje tetejére áll, az alján pedig a fitoplankton helyezkedik el. De mi is az a fitoplankton? Egy rendkívül apró, mikroszkopikus élőlény, ami szén-dioxidot fogyaszt, és végül oxigént állít elő. Tömegüket tekintve, a biomassza nagyjából 1%-át teszik ki. A légkörben megtalálható oxigén körülbelül 50%-a az óceánokból származik. Vagyis a csökkenő mennyiségű fitoplankton, jóval kevesebb szén-dioxidot tud majd feldolgozni. Az óceánok tehát kevésbé lesznek képesek friss levegőt előállítani egy olyan világban, ahol a légszennyeződés folyamatosan növekszik.

És az óceánokat illetően, a bálnák és cápák eltűnése nem az egyetlen veszély. Műanyag szennyeződés, elsavasodás, holt zónák, olajfoltok és zajszennyezés, ami megakadályozza az emlősöket a tájékozódásban és a szaporodásban. A maradék tengeri életet figyelembe véve, arra számíthatunk, hogy az évszázad közepére az óceánjaink és tengereink lényegében élettelenné válnak. És a legújabb kutatások arra figyelmeztetnek, hogy ez egy roppant optimista becslés. Amennyiben ez megtörténik, vagy csak megközelítőleg hasonló helyzetbe kerülünk, akkor az emberiségnek sem lehet jövője.

És végül ott vannak a korallok, amelyek a trópusokon masszív elfehéredésen mennek keresztül, magyarán elpusztulnak. Ez pedig egy elképesztő tragédia a helyben élő állat és növényfajok számára. A trópusi korall nem kifejezetten jól alkalmazkodik a nagyobb hőmérsékletváltozásokhoz, ugyanakkor életbevágóan fontos része az óceáni ökoszisztémának. Azután ott van a hideg és meleg víztömegek kiegyensúlyozott ritmusú cseréje. Az olvadó gleccserek hatására ez a rendszer is megdöbbentő sebességgel változik. Ez pedig közvetlenül hatással van a nagy óceáni áramlatokra, amilyen például a Golf-áramlat. Amennyiben ezek nagyon lelassulnak, vagy esetleg megállnak, az drasztikus hatással lesz az általunk ismert éghajlatra. A kisebb párolgás, kevesebb felhővel, így kevesebb csapadékkal jár majd. 

Nem csak az óceánokban, de a szárazföldön található előlények közössége is szenved, akár mondhatnánk azt is, hogy haldoklik. A legtöbb megművelt területen, a termőtalajban található élet 95%-a eltűnt az elmúlt 60 évben. Ez leginkább a műtrágyák, a növényvédő és gombaölő szerek túlzott használatára vezethető vissza, valamint arra a termelékenység központú, mennyiségi szemléletre, amely a talaj újból és újbóli felszántásával felborítja annak természetes életét, ez a talaj pedig élettelen, vegyszerekkel teli, tápanyagszegény, rossz ellenállóképességű növényeket eredményez. 

Ami az állatokat fenyegető veszélyeket illeti, olyan szinten léptünk be rombolólag az életterükbe, hogy mára a túlélésért küzdenek, illetve nem marad más lehetőségük, mint, hogy az ember közelébe húzódva élik tovább az életüket. A farkas egy kitűnő példa erre.  Ez az állat hatalmas területeket jár be, és vadászik rajtuk. Ám mi egyre kisebb és kisebb területekre szorítjuk őket, majd csodálkozunk azon, hogy háziállatokat támadnak meg. És mi hogyan reagálunk erre, elegendő területet hagyunk a számukra? Természetesen nem. Megöljük őket. Csak Franciaországban évente 40-et pusztíthatnak el az emberek, mindezt úgy, hogy az ország területén nagyjából 300 farkas él.

Az emberiség fáradhatatlan és mohó energia éhségére térve. A társadalmunk végletesen függővé vált az energiától, gazdasági és politikai döntéseink pedig egy olyan téves elképzelésen alapulnak, hogy az erőforrásaink valahogyan mégis csak kimeríthetetlenek. Az energiát, amelyet felhasználunk, szén, olaj és gáz kitermelésével állítjuk elő. Hárman együtt az energiatermelés több, mint 80%-ért felelősek. Ami a fennmaradó közel 20%-ot illeti, a nukleáris, a vízi és a megújuló energiatermelés osztozik rajta. Ma a megváltást az utóbbi háromtól várjuk, amelyek az arányok alapján jól láthatóan, elenyésző hányadot tesznek ki az energiamixből, és valójában rendkívül távol állnak a tökéletes, vagy akár az ideális megoldástól. Mert ezek a formák ugyan nem járnak károsanyag kibocsájtással - van egyéb hátulütőjük elég -, de a megtermelt áram tárolása már komoly problémát jelent. Hiszen, ha csak nem kizárólag fényes nappal használnánk a napelemekből összegyűjtött energiát, és éjszaka nem, akkor ez így nem megoldás. És gyanítom nem ez a terv.

A legkevésbé szennyező energiaforrás ma a nukleáris és a vízienergia felhasználása, ám ezek jó néhány egyéb problémát rejtenek magukban. Sugárzó nukleáris hulladék keletkezése, és reaktorszivárgás az atomerőművek; környezet és előhely pusztulás a vízierőművek esetében. Röviden szólva olyan, hogy tömeges mértékű tiszta energiaelőállítás, nincsen. Egyszerűen nem létezik. Az olajkutak az előzőekhez képest viszonylag gyors megtérülést ígérnek. Meghatározott összeg, a kitermelt hordónkénti olaj és a termelésre fordított hordónyi érték hányadosaként. Az 1920-as években, ez még 100/1-hez volt. Mára ez az érték 10/1-hez körül jár, sőt egyesesetekben már a 4/1-hez arányt is eléri. Röviden többet és többet fogyasztunk úgy, hogy közben kevesebbet és drágábban termelünk ki. Az olaj használata még sohasem volt ennyire drága és nem hatékony. Sőt, az olajcsúcs, amiről már olyan sokat hallottunk, vagyis ez eddig éves szinten kitermelt legtöbb hordónyi olaj, közel húsz éve volt. Azóta egyetlen évben sem sikerült többet kitermelni ennél. Szakértők szerint napjaink lassú csökkenését, a 2020-as évekre meredek zuhanás váltja majd fel. Egyébként gázcsúcs is létezik, az nagyjából tíz éve volt. A széncsúcs is hamarosan várható. És ahogy most, úgy valószínűleg a közeljövőben sem rendelkezünk majd olyan megfelelő alternatív energiaforrásokkal, amik a kimerülő szénhidrogén készleteket pótolni tudják. 

A fémek kitermelési forrásai sem örökéletűek. Az igény a rájuk, és különösen a ritka fémekre napról-napra nő, köszönhetően elsősorban az elektronikai iparnak, de ebből szinte minden iparág kiveszi a részét. A probléma alapja, hogy a legtöbb fém egyszerűen nem újrahasznosítható. A telefonjainkban található ritka fémeknek kevesebb mint 1%-a kerül újra felhasználásra. De íme egy másik példa: a titán 95%-a nem fém formájában vesz körül minket. Univerzális fehér pigmentként kerül felhasználásra, ezért minden ilyen típusú festékünkben benne van. Gondolják, hogy majd csiszolópapírral hántjuk le a falunkról a festéket, hogy a titánt újra felhasználjuk? Nem, ez ugye már veszteség. Ugyanez a helyzet a volfrám ötvözetekkel, amik az autóiparban kerülnek hasznosításra. Soha nem kerülnek újra felhasználásra, nem lesz belőlük újfent volfrám. Természetesen vannak olyan fémek, amik gyakorlatilag akárhányszor újra felhasználhatóak. De ezek nem a ritkák és értékesek.

A műanyagok ellenben legfeljebb hétszer újrahasznosíthatóak, utána elvesztik speciális tulajdonságaikat. Éppen ezért a körforgásos gazdaság egy elérhetetlen álom, egyszerűen nem létezik. És a ritkaföldfémek problémája? A bányákban egyre kevesebb található belőlük, ezért egyre többet és mélyebbre kell ásnunk, hogy ugyan abban a mennyiségben megtaláljuk őket. Így a megtérülésük is fokozatosan csökken. És legyünk nyugodtak, a fémek kitermelésének csúcsa is elérkezik, idővel hiányra számíthatunk belőlük. Mindezeket figyelembevéve, az ezen fémekből létrehozandó, más energiaforrásokat pótló napelemek, gépek, generátorok gondolata megtévesztő lehet, de mindig lesz egy közgazdász, aki meggyőz majd minket arról, hogy ez lehetséges, és a cél elérhető.

Nos, akkor most az állattenyésztésről: az állatok szaporítása és etetése nagy mennyiségű vizet és élelmiszert vesz igénybe, amely erőforrásokat a saját ellátásunkra is használhatnánk, arra, hogy a meglevő termőterületekkel kapcsolatos függőségünket csökkentsük. A kérődző állatok mindemellett metánt is termelnek, azt a gázt, ami az üvegházhatás szempontjából 30-szor – 80-szor károsabb a szén-dioxidnál. A tenyésztett állatok csillagászati mennyiségű vizet fogyasztanak, így az erdők pusztulásához és a túlhalászathoz is hozzájárulva, hiszen a halfeldolgozás melléktermékeit gyakran használják haszonállatok, például disznók etetésére. Ami a vágóhidakat illeti, kevesen szeretnénk igazán átélni, mi zajlik ott.

Energia termelés, fémbányászat, közlekedés, állattenyésztés, mind-mind rendkívül jelentős mértékben szennyezik és terhelik a környezetet, így hozzájárulva a növekvő hőmérséklethez. Ha minden, a Párizsi Klímaegyezményt aláíró ország teljesítené az abban vállalt kötelezettségeit (és ez finoman szólva sem garantált), akkor 2100-ra 3,5 fokkal nőhet az átlaghőmérséklet. 3,5 Celsius-fok első ránézésre nem tűnik annyira soknak, valójában azonban katasztrofális. Íme, hogy mit takar ez a szám: az Északi-sark teljesen felolvad, az óceánok térfogata megnő, ezért szintjük megemelkedik; Florida nem létezik többé, New York odavan, Banglades és számos csendes-óceáni szigetállam elsüllyedt, Tibet gleccserei eltűnnek, így nyárra Ázsia három fő folyója, köztük a Gangesz kiszáradnak, a sűrűn lakott területeket komoly problémák sújtják, Sanghaj egy sivatag peremén létezik, a Mediterráneumban alig-alig esik az eső, a termőterületek eltűnése milliókat kényszerít arra, hogy észak felé induljanak, ahol a megmaradt erőforrások nem elégségesek nagyobb tömegek táplálásához. Azoktól pedig, akik azt mondják, „nyugalom, 2100 még messze van”, csak azt kérdezem: komolyan gondolják, hogy 2099. december 31-ig minden probléma mentesen zajlik majd?!

Amennyiben a 3,5 Celsius-fokos emelkedés forgatókönyve valósul meg (és egyesek szerint ez roppant optimista feltételezés), New York és Miami már 2050 körülre víz alá kerülhet. Egyéb lehetőségek közül 10%-os esélye a van a 6 Celsius-fokos hőmérséklet emelkedésnek. Ez, az emberiség teljes kihalását jelenti. Amennyiben valaki úgy érezné, hogy 10% esély elég alacsony ahhoz, hogy nyugodtak maradhassunk, akkor arra bátorítom, hogy pattanjon egy olyan repülőre, amely 10%-os eséllyel nem éri el a célját. Valószínűleg kétszer meggondolná…

Mi a helyzet a 2 Celsius-fokos emelkedéssel? Ahhoz már elég szenet bocsátottunk a légkörbe, hogy 1,25 fokos emelkedést érjünk el, így ez 0,75 Celsius-fokos rést hagy a számunkra, amíg a fenti átlaghőmérséklet növekedést elérjük. Ahhoz, hogy ezt megakadályozzuk, a jelenlegi fogyasztásunkat és életszínvonalunkat hatodára kellene csökkentenünk, mégpedig azonnal. Nos, nem éppen ezt tesszük, és kormányaink tervei között sem ez szerepel.

De lépjünk tovább az elvontabb dolgok irányba, hiszen a rendszerszintű összeomlás szempontjából igazán meghatározóak. Olyanok, mint az emberek közössége, a társadalom. És mi lenne alkalmasabb ennek az érzékeltetésére, mint a pénzügyi rendszerünk? A 2008-as válság megmutatta azokat a kockázatos húzásokat, amelyekkel néhány nagy bank bedöntötte a világ pénzügyi rendszerét. Ez javarészt a mára teljesen összekapcsolódó társadalmi rendszereinknek köszönhető. Felelőtlen számítások a Wall Street-en, munkahelyek elvesztéséhez vezetnek Spanyolországban. Minden pénzügyi szakértő egyetért abban, hogy a következő nagy pénzügyi válság éveken belül bekövetkezik. Egy olyan népesség, amely már most óriási aránytalanságoktól és egyenlőtlenségektől szenved, sokkal nagyobb veszélyben van, mint korábban bármikor. A gazdasági egyenlőtlenség egyre szembetűnőbb, és egyre növekszik, ez pedig jelentősen emeli a társadalmi engedetlenségek, lázongások kockázatát. Tekintettel a fentebb leírtakra, a jelentős társadalmi nyugtalanságok, nagyban bonyolíthatják majd a helyzetet.

Eddig láthattuk, hogy milyen rendszerszintű kockázatokkal kell számolnunk, most pedig vizsgáljuk meg, hogy a fentiek figyelembevételével egy globális összeomlás miért elkerülhetetlen. Íme az okok: az emberiség a felsorolt problémákat nem küszöbön állónak, hanem lehetségesnek és távolinak tartja, és elutasítja annak lehetőségét, hogy felkészüljön a változásokra, ahogy azt is, hogy a katasztrófa elkerülése érdekében esetleg megtegye a szükséges változtatásokat. Így kormányaink valódi lépései sem a kitűzött klímacélok elérésére törekszenek, hanem fenntartunk és építünk egy olyan rendszert, amely lassan, de biztosan elpusztít minket. Nagy és alapvető változások nem kezdődhetnek alulról, globálisan egyszerűen nem vagyunk eléggé szervezettek. 

Íme egy egyszerű példa: valaki úgy dönt, hogy a környezet védelmében nem ül többé repülőre, egy barátja a fogyasztás jelentős csökkentését vállalja, a nővére vegán lesz, az unokatestvére pedig csak bio termesztésű ételeket fogyaszt. Ezek a gesztusok egyéni szinten fontosak, de közösségi szinten jelentőségüket veszítik. A vegán tesó nem eszik húst, míg a többiek igen. A tett elenyészik. A haver lejjebb veszi a fűtést, míg a többiek ész nélkül nyomatják. A gesztus értékét veszíti. Hogy a sok apró cselekvés hatásos legyen, ahhoz tömeges jelenséget kell öltenie. Baráti csoportok összehangolhatják az ilyen jellegű cselekvéseiket, de egyéni kezdeményezések alapján nem igazán sikeresen. A lentről felfelé irányuló változás éppen ezért sikeresen nem kivitelezhető.

És most képzeljük el, ahogy egy kormány veszi a bátorságot ahhoz, hogy olyan fundamentális lépéseket tegyen, amelyek az összeomlás előtt még valamelyest csökkenthetik annak mértékét. Valószínűleg saját elégedetlen lakossága haragját váltaná ki vele, számolva azzal, hogy a következő választáson büntetve is lesz, elveszítve azt. Az emberek tömege sohasem vállalna olyan drasztikus döntéseket, amelyeknek eredményeként az életszínvonalát a hatodára kellene csökkentenie. A ’hogyan’ kérdésétől függetlenül, az emberek döntő többsége nem adná fel saját komfortját, és akkor még nem beszéltünk a tömegekről, akik nem is rendelkeznek azokkal a dolgokkal, amit a nyugati ember ’alapvető kényelemnek’ nevez. Vajon ők hogyan reagálnának egy ilyen csökkentési felszólításra, figyelembe véve, hogy jó részük még a tiszta vízhez sem jut hozzá. A Párizsi Klímacsúcs elfogadása előtt, az indiai miniszterelnök így szólt: „Maguk nyugatiak és a szép szavaik... a globális felmelegedés kérdését én akkor fogom figyelembe venni, amikor a népem az önök életszínvonalát élvezi majd!”

Az egyenlőtlenséggel szembeni harc egy sürgető kérdés, és a fejlett országok felelőssége, hogy jó példával járjanak elől. Sajnálatos módon nem fogják ezt megtenni, mivel semmi sem kényszeríti igazán rá őket, de a legnagyobb valószínűséggel nem is igazán tudnák, hogy miként csökkentsék az életszínvonalukat a jelenlegi hatodára. A politika szintjén a kérdés eldőlt. A legszembetűnőbb bizonyíték erre, bármely kormányzati környezetvédelmi tanácsadó helyzete. Lényegében teljesen súlytalanok. A rendszer keretein belül kell mozogniuk, és meghajolni annak minden szeszélye előtt. A kormányzatunk, amely lényegében a társadalmunk tükre, valójában nem számol ökológiai szempontokkal, amikor tervez. Ezen a téren sem várható tehát változás. Röviden az alulról jövő kezdeményezés túlzottan nagy vállalkozás, míg a politika változása lényegében nem reális lehetőség. Olyan holtpontra jutott a kérdés, amelyből nem látszik kiút, vagyis az összeomlás elkerülhetetlen.

És ezek után mit tehetünk mi? Folytatjuk az életünket, boldog és élhető egyszerűségre készülünk, törekszünk a hulladékmentes, csökkentett fogyasztású, újra felhasználó életre, igyekszünk a lehető legkisebb kárt okozni a környezetünkben, próbálunk helyi eredetű termékeket beszerezni, megtermelni magunknak a zöldségeket és gyümölcsöket, amiket elfogyasztunk, új képességeket és szaktudást elsajátítani, független és ellenálló kisközösségeket létrehozni, de mindenekelőtt szem előtt tartani a legfontosabbat, amit tehetünk, hogy szeressük egymást!