#12 - A holnap markában

A holnap markában

Az éghajlatváltozás és annak hatásai az életünkre

A körülöttünk lévő világ folyton változik, de az új korszak, aminek a határán járunk, ma még csupán szélsőséges időjárási jelenségekkel utal a földi éghajlat megváltozására, ám hamarosan tengerek elnyelte városok, sivataggá váló termőföldek, éhező tömegek, elhúzódó háborúk és több tízmilliós menekülthullámok jelentik majd a mindennapi életünket.

Az éghajlatváltozás önmagában egy teljesen természetes folyamat, bolygónk klímája állandóan átalakul: az időjárási rendszerek és klimatikus viszonyok jelentős és tartós átalakulását nevezzük éghajlatváltozásnak. Nagyon összetett rendszerről van szó, amelynek minden eleme (például a légkör, a vízfelszín, a földfelszín, de még az élővilág is) erős kölcsönhatásban áll egymással, az egész rendszer hajtóerejét pedig a Napból érkező energia jelenti.

A folyamatos változás egyrészt csillagászati okokra vezethető vissza, mint a napfoltciklusok vagy a Föld tengelyferdeségének, ingásának, illetve a Naptól való távolságának apró eltérései. A másik tényező a belső változékonyság: mint a kontinensek vándorlása, a hegységképződés vagy a vulkáni aktivitás. Ez utóbbi, a belső változások kategóriájába tartozik az emberi tevékenység is, ami a jelenlegi, rendkívül intenzív és gyors felmelegedés legfőbb felelőse. A kulcsszó pedig az úgynevezett üvegházhatású gázok, elsősorban a szén-dioxid növekvő mértékű légköri jelenléte. A kifejezés rendkívül sokatmondó, hiszen a légkörben feldúsuló gázok ugyanúgy működnek, mint a melegházak: a felszínről visszasugárzott hő egy részét visszaverik ahelyett, hogy azt engednék az űrbe távozni. Ez az üvegházhatás, ami bizonyos szintig nagyon is fontos, hiszen, ha nem volna, akkor Földünk átlaghőmérséklete -18 Celsius-fok lenne a mostani +15 fok helyett. Ahogy azonban koncentrációjuk a légkörben növekszik, úgy nő a hőmérséklet, és válik visszafordíthatatlanná a globális felmelegedés, más néven a klímaváltozás.

Az ember az ipari forradalommal, a XVIII. század közepétől kezdett nagy mennyiségű szén-dioxid kibocsátásába a fosszilis energiahordozók, azaz a szén, a kőolaj és a földgáz elégetésével. Így állítjuk elő az elektromos áram jó részét, ezek elégetésével fűtünk és közlekedünk, miközben ma már több mint 33 milliárd tonnányi szén-dioxidot termelünk évente. E gáz légköri koncentrációja lassan eléri a 420 ppm-et, míg az iparosodás előtti érték 180 és 280 ppm között volt. A ppm „part per million” -t jelent, vagyis azt, hogy egymillió légköri részecskéből mennyi az adott gázmolekulák aránya. Ennek fényében a 420 az egy millióhoz képest nem tűnik soknak, ám e szám bő két évszázad alatt történő megduplázódása, viszont már intő figyelmeztetés. Amikor autózunk, kőolajszármazékokat, benzint vagy dízelolajat égetünk, az oxidációs folyamat egyik végterméke pedig a szén-dioxid, ami az egyik legfontosabb üvegházhatású gázok egyike (de annak minősül még a metán, a vízgőz, az ózon és dinitrogén-oxid is).

De hát milyen fenyegetést jelent egyáltalán ránk nézve, a globális felmelegedés? Vízzel elöntött városok, pusztító viharok, áradások, szárazság, ivóvízhiány, éhínség, háborúk és százmilliókat megmozgató menekülthullámok – a teljesség igénye nélkül. Egyes kutatók úgy vélik, a klímaváltozás jelenlegi üteme, egyéb káros antropogén – vagyis ember által okozott – hatásokkal kiegészülve (mint például a természetpusztítás, egész ökoszisztémák eltűnése) komoly következményekkel fognak járni. Az ember, mint faj feltehetően nem fog kipusztulni, de a modern társadalmak szinte egész biztosan megroppannak majd a változások súlya alatt. Ám ha az előbb már kijelentettük, hogy az éghajlat természetes folyamatok révén egyébként is állandó változásban van, akkor mégis mi a baj? Nos, a változás, a felmelegedés sebessége a valódi probléma. Egy friss tanulmány az elmúlt 66 millió évet, tehát körülbelül a dinoszauruszok kihalásától mostanáig eltelt időszakot vizsgálta. Összesen négy, hosszú ideig fennálló, úgynevezett egyensúlyi klímaállapotot különböztettek meg: forró, meleg, hideg és jeges időszakokat.

A 66 millió évvel ezelőtti meleg állapot 5 Celsius-fokkal jelentett a mainál magasabb átlagot, ez 10 millió év alatt forróba, a mainál 10 Celsius-fokkal melegebbre váltott, majd az üvegházhatású gázok koncentrációjának csökkenésével hűlni kezdett. A jelenünkben is tartó jeges klímaállapot hárommillió éve kezdődött. Ami pedig a jövőt illeti, akár már egy-két száz éven belül ismét elérhetjük a forró éghajlati állapotot, vagyis néhány évszázadon belül olyan változás következik be, ami korábban 50 millió év alatt zajlott le!

Néhány fokos emelkedés talán nem tűnik soknak, de ne felejtsük el, hogy ez globális átlaghőmérsékletet takar, az pedig az élővilág számára végzetes módon képes átalakítani a globális időjárási rendszert. Még úgymond az „elején” tartunk, mindössze 1-1,5 Celsius-fokos emelkedésnél az ipari forradalmat megelőző szinthez képest, mégis világszerte érezzük a hatásokat. Egyre nagyobb területek küzdenek szárazsággal, a bolygó minden táján olvad a jég, se szeri, se száma a szélsőséges időjárási jelenségeknek a hurrikánoktól az aszályokig.

De ne is menjünk messzire, hiszen Magyarországon is mérhető a szárazodás, egyre több délebbre honos faj jelenik meg nálunk, enyhébbek lettek a telek, forróbbak a nyarak, és gyakoribbak a hosszú, csapadék nélküli időszakok, majd az azt követő hirtelen özönvízszerű esőzések. Akár egy-két havi csapadék mennyiség is lezúdulhat mindössze néhány nap alatt. A lassú változáshoz az élővilág alkalmazkodik: vándorol, átalakul, egyes fajok kipusztulnak, helyettük újak jelennek meg, amelyek jobban képesek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. De ha ehhez évmilliók helyett csak évtizedek állnak rendelkezésre, arra az evolúciónak nincsen válasza. Ahogy az emberiségnek sincs. A mai, modern társadalmakba szerveződő ember ugyan úgy tűnik, hogy bármit képes legyőzni, valójában azonban a legsérülékenyebb fajok közé tartozik. A Föld már így is kicsi ennyi és ilyen színvonalon élő embernek, minden talpalatnyi termőföld elvesztése és minden ivóvízforrás eltűnése hatalmas érvágás – arról nem is beszélve, hogy az emelkedő tengervíz ellen nem sokat tehetünk.

A klímaváltozás talán legközvetlenebb hatását a tengerek szintjének emelkedése jelenti, amit egyrészt a szárazföldi jég egyre rohamosabb olvadása, másrészt a roppant víztömeg hőtágulása okoz. Becslések szerint 2040-től évente 17 500 négyzetkilométernyi szárazföldet önthetnek el az óceánok. A csendes-óceáni kis szigetállamok már most veszélyben vannak, de például Bangladesben 17 millió ember él kevesebb, mint 1,5 méterrel a jelenlegi tengerszint felett, és világszerte hatalmas metropoliszok állnak közvetlenül az alacsonyan fekvő partmenti területeken.

A jég olvadása közvetlenül is fenyeget. Elég csak arra gondolni, hogy az India és Kína rizstermesztését biztosító folyók a száraz évszakban a Himalája gleccsereinek olvadékvizéből nyernek utánpótlást. Itt él az emberiség csaknem egyharmada, így, ha ezek a jégfolyamok eltűnnek, a mezőgazdaság lehetetlenné válik, de az ipar víz igényes szegmensei is elhagyják a területet. A probléma innentől válik rendkívül összetetté: az éhezés, a szegénység, a kilátástalanság számtalan konfliktust, majd pedig menekülthullámot fog okozni. Fontos azt is kiemelni, hogy az előrejelzések szerint az erősödő aszály épp a már most is szárazsággal és szegénységgel küzdő régiókat érinti majd a leginkább, a vízhiány egyes régiókban pedig már elviselhetetlenné válhat…

Ám, ha már ilyen szépen látjuk magunk előtt a folyamatok irányát, akkor ideje megismerkedünk a legfontosabb viszonyítási alappal. Ez nem más, mint az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, vagyis az Intergovernmental Panel on Climate Change, röviden IPCC által néhány évenként kiadott helyzetértékelő jelentés, amelyekben a szervezet összefoglalja az éghajlatváltozásra vonatkozó legújabb tudományos ismereteket, több ezer vezető szakértő részvételével. Az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Programja és a Meteorológiai Világszervezet azért hozta létre az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet 1988-ban, hogy az az éghajlatváltozásról és annak lehetséges környezeti, társadalmi és gazdaságai hatásairól átfogó tudományos értékelést adjon a nemzetközi szakirodalom alapján, így szembesítve a világ döntéshozóit az ember okozta globális változások mértékével. Azonban még mindig akadnak olyan vezetők, akik nem hajlandók szembenézni az éghajlati valósággal, vagy egyszerűen csak érdekeikbe ütközik a tények elfogadása. 

Már az 1990-ben kiadott Első Értékelő Jelentés bizonyította, hogy rohamos mértékű globális környezeti változások tanúi vagyunk, aminek súlyos következményei lehetnek. A nemzetközi tudományos közösség megkondította hát a vészharangot: olyan globális problémával állunk szemben, amelynek megoldása nemzetközi együttműködést igényel. Döntően ennek hatására hozták létre az ENSZ tagállamok az Éghajlatváltozási Keretegyezményt 1992-ben, amely a mai napig a klímatárgyalások nemzetközi keretét biztosítja. Az elmúlt három évtized során az Értékelő Jelentések egyre több bizonyítékkal alátámasztva elemzik az ember által okozott globális éghajlatváltozást és figyelmeztetnek az egyre kockázatosabb következményekre.

A több, mint 30 éve megjelent Első Értékelő Jelentést a Második 1995-ben követte, ami fontos szerepet játszott az 1997-ben elfogadott Kiotói Jegyzőkönyv döntéshozói előkészítésében. A Harmadik Értékelő Jelentést 2001-ben, a Negyediket pedig 2007-ben publikálták. A Negyedikben már jóval nagyobb hangsúlyt fektettek az éghajlatvédelemre és fenntarthatóságra irányuló fejlesztési politikák összehangolására, valamint az éghajlatváltozás mérséklésével és az alkalmazkodással kapcsolatos feladatok összekapcsolására. A legutolsó átfogó éghajlati jelentés, az Ötödik Értékelő Jelentés már jóval terjedelmesebb, ezért azt tematikusan felosztva négy részben publikálták 2013-ban és 2014-ben. A Hatodik Értékelő Jelentés elkészülte 2022-re várható, tehát épp egy évvel a klímavédelmi intézkedéseket értékelő Globális Leltár előtt – a Párizsi Megállapodással elfogadott klímapolitikai kalendáriumnak megfelelően.

Az átfogó Értékelő Jelentések mellett az IPCC külön jelentéseket, módszertani jelentéseket, valamint technikai dokumentumokat is készít egy-egy szűkebb témakörben. Így született meg például 2011-ben a szélsőséges éghajlati események kockázatáról és kezeléséről szóló tematikus jelentés, valamint a 1,5 °C-os globális melegedésre vonatkozó 2018-as Külön Jelentés. Utóbbi elkészítésére 2015-ben a párizsi klímatárgyalásokon kérték fel a nemzetközi tudományos közösséget az Éghajlatváltozási Keretegyezmény tagjai. Ezen éghajlati helyzetértékelés szerint alig 12 évünk maradt, hogy drasztikus kibocsátáscsökkentési intézkedéseket tegyenek a világ országai, különben valószínűleg lehetetlen lesz a globális melegedés mértékét 1,5 °C alatt tartani. A kiadvány azt is világossá tette, hogy ehhez a globális üvegházhatású gázkibocsátást legalább 45 %-kal kell csökkenteni 2030-ig. Ugyanis már 1,5 °C-os globális melegedésnek is katasztrofális következményei lehetnek, például tengerparti zónák és alacsonyfekvésű szigetállamok kerülhetnek víz alá, és még több szélsőséges időjárási esemény okozhat pusztítást.

Az alábbiakban az IPCC 1,5 °C-os jelentésével foglalkozunk, mert jelenleg ez a legfrissebb és legmeghatározóbb tudományos dokumentum az éghajlatváltozással kapcsolatban.

Az IPCC főként a klimatológia különféle területeinek kiemelkedő tudósaiból áll, valójában ők maguk nem végeznek kutatásokat, hanem megvizsgálják és kiértékelik a világszerte előállított, elképesztően nagy mennyiségű tudományos adatot, hogy a lehető legátfogóbb eredményeket kapják meg.

A globális felmelegedés 1,5°C-ra történő korlátozása gyors és messzemenő cselekvést követel a társadalom valamennyi területétől. Már most is tapasztaljuk a több, mint 1°C-os globális felmelegedés következményeit, többek között a szélsőséges időjárás, a tengerszint-emelkedés és a Jeges-tenger jégtakarójának széttöredezése révén. A felmelegedés 1,5°C-ra történő korlátozása már nem igazán lehetséges a valódi helyzetet tükröző folyamatok alapján, a 2°C alatti célhoz pedig az emberiség történetében eddig példátlan változtatásokra volna szükség.

A jelentés rámutat úgynevezett Aggályos Tényezőkre is (rövidítsük őket AT-nek), és ezeket „nem érzékelhető”, „közepes kockázatú”, „magas kockázatú” és „nagyon magas kockázatú” kategóriákba sorolja. Az AT1 például úgynevezett „egyedülálló és veszélyeztetett rendszerek” -et jelöl. Így többek között a korallzátonyokat, az Északi-sarkot és annak őslakos népeit, a hegyi gleccsereket és a biológiai sokféleség szempontjából fokozottan veszélyeztetett területeket. Ezek a dolgok már 1,5°C-os felmelegedésnél is komoly károkat szenvednek el, ám ezt követi a 2°C-os, „nagyon magas kockázatú” tartomány, amit az IPCC úgy jellemez, hogy: „súlyosan kockázatos, visszafordíthatatlan és a veszélyek jellege és mértéke miatt az alkalmazkodás a körülményekhez már nem lehetséges”. Ezt követik a szélsőséges időjárási események, amelyeket világszerte már mindannyian láthatunk, és amelyek „magas kockázatúvá” válnak, ha elérjük az 1,5°C-ot. Ezeket követi az úgynevezett „következmények eloszlása” fogalom, ami azt jelenti, hogy a globális felmelegedés hatásainak egyenlőtlen eloszlása miatt, a következmények szintén aránytalan mértékben oszlanak el a bolygó különböző részein, ez pedig már egyértelműen folyamatban van, és egyre csak rosszabb és rosszabb lesz. Ezután következnek az összesített globális hatások, például az ökoszisztémák és a biodiverzitás együttes károsodása, és ennek az idő múlásával kialakuló gazdasági következményei. Végezetül pedig a nagyszabású egyedülálló események, például a sarki jégtakarók elvesztése. Viszont a 2018-as jelentésben az IPCC ezeket a kategóriákat még aprólékosabban bontja szét, hogy az egyes rendszereket érő, igazán katasztrofális következményeket is bemutassák.

Így jobban érthető, hogy a korallzátonyok már 1,5°C-os felmelegedésnél is nagy bajban vannak. Pontosabban az IPCC szerint ilyen globális átlaghőmérséklet emelkedés estén a korallzátonyok 70 - 90%-a el fog pusztulni, ami a 2°C-os felmelegedésnél már 99%-os pusztulási arányt jelent. Az Északi-sark a fokozott felmelegedés miatt már így is nagy veszélyben van, és a helyzete nagyon gyorsan romlik. A tengerparti áradások egyértelműen egyre rosszabbak lesznek a tengerszint növekedésével, akárcsak a folyami árvizek, amikor a folyók a heves esőzések miatt a medrükből hirtelen kilépve árasztják el a környező vidéket.

Egyértelmű tehát, hogy a 2°C helyetti 1,5°C-os hőmérséklet-korlátozás jelentős különbséget eredményezne a világszerte tapasztalt következmények tekintetében. De milyen globális szén-dioxid-kibocsátásra vonatkozó csökkentésekre volna szükségünk ahhoz, hogy elérjük ezt a 1,5°C-ot? Nos, az összefoglaló jelentés szerencsére ezt is tisztázza a számunkra. 

Immáron több, mint 30 éve, hogy dr. James Hansen az Egyesült Államok Kongresszusa előtt bizonyította, hogy az éghajlatváltozás egy valós és létező fenyegetés, ám ennek ellenére az emberiség 1988 óta mégis több szén-dioxidot bocsátott ki a légkörbe, mint amennyit 1750 és 1988 között összesen. A Carbon Brief nevű oldal azt is elárulja nekünk, hogy a fosszilis tüzelőanyagokból mennyit kellene a földben hagynunk ahhoz, hogy esélyünk legyen 2°C alatt maradni, nem is beszélve a 1,5°C-ról. Globálisan a széntartalékaink 88%-át kellene érintetlenül hagynunk, az Egyesült Államoknak pedig a tartalékai 95%-áról kellene lemondania. Gondolom, ti is sejtitek, hogy a fosszilis tüzelőanyag-iparban ténykedő barátaink valószínűleg nem fognak hirtelen „átállni” és megtenni azt a történelmi és önzetlen gesztust, hogy minden tevékenységüket azonnali hatállyal felfüggesztik annak érdekében, hogy megóvják gyermekeink és unokáink jövőjét. Dehogyis… legalább is addig biztosan nem, amíg a földben ott a pénz, és amíg a kitűzött bevételi célszámokat el kell érni.

Nagyjából 2800 milliárd tonna szén-dioxid kibocsátására elegendő fosszilis tüzelőanyag áll rendelkezésünkre, és az ezek kitermelésében érdekelt vállalatok az egészet addig akarják tüzelni, ameddig csak lehetséges, pedig a minket 2°C alatt tartó, kibocsátható szén-dioxid csupán további 565 milliárd tonna. Ha minden nagyjából úgy folytatódik, ahogyan eddig, akkor a 21. század globális hőmérséklet emelkedése súlyosan fenyegetheti az esélyeinket, hogy ezen a bolygón fajként fennmaradjunk. 

Ám, ha ez a helyzet, akkor az IPCC miért nem közölt velünk valószerűbb forgatókönyveket? Nos, kiderült, hogy a tudósok valójában rendelkezésünkre bocsátották ezeket, csakhogy a politikusok és a nemzetközi jogászok nem engedték meg nekik, hogy ezeket beleírják a sajtóközleménybe vagy az összefoglaló dokumentumba. Viszont, ha beleássuk magunkat a bibliai terjedelmű eredeti jelentésbe, akkor a számtalan szédületes részlet között, pont a közepén eltemetve rábukkanhatunk három előre tekintő forgatókönyvre, amelyek leírják, hogy a szén-dioxid kibocsátást csökkentő irányelvekre adott különféle társadalmi és politikai válaszok fényében, miképpen végződhet a 21. század. Ha alaposan és közelről megnézzük ezeket, akkor a lapok alján találunk egy kisbetűs mondatot, ami így szól: „A tartalomra hivatkozni, abból idézni és azt megosztani tilos!” 

No, hát én most mindhárom forgatókönyvből idézek. Döntsétek el majd ti magatok, hogy melyikről mit gondoltok! Kezdjük a legbizakodóbbal… idézem:

„A közlekedést erősen dekarbonizálja az elektromos járművekre való átállás. Több ipari méretű szén-dioxid-megkötő és -tároló üzemet létesítenek és tesztelnek a 2020-as években. Az élelmiszer-pazarlás drasztikus csökkentésével kapcsolatos összehangolt tervekkel rendelkező országokban fellendül a mezőgazdaság. A fajok védelmén belül központi szerepet kapnak az alkalmazkodási intézkedések, például a fajok és az ökoszisztémák bizonyos részeinek mozgása és mozgatása számára szolgáló folyosók kialakítása. A haszonnövényeket marginális területeken termesztik direktvetéssel, és nagy szabású újra erdősítések történnek őshonos fákkal. Az egészséges étrend társadalmi érdekké válik, csökkentve a húsfogyasztást és a kapcsolódó üvegházhatású gázok kibocsátását. A globális átlaghőmérséklet 2100-ra 0,5°C-kal magasabb, mint a 2018-as átlag. Az egyenlítő környékén egyre gyakoribbak a forró nyarak, a csapadékkal járó események pedig egyre intenzívebbek. A part menti közösségek a fokozatosan emelkedő tengerszint, illetve az egyre sűrűbb és intenzívebb esőzések miatt mind gyakrabban küzdenek áradásokkal. A hegyvidéki gleccserek mérete folyamatosan csökken. A Fejlődő Kis Szigetországok, illetve a part menti és alacsonyan fekvő területek jelentős változásokkal szembesülnek, de többnyire fennmaradnak. A Földközi-tenger térsége jóval szárazabb, a haszonnövények öntözése pedig csökkenti a talajvíz mennyiségét. Az Amazonas vidékét a helyi átlaghőmérséklet jelentős növekedésének elkerülésével és az erdőirtások mérséklésével a legtöbb helyen sikerül gondosan megőrizni. Bár egyes éghajlatváltozásból eredő veszélyek egyre gyakoribbak, a megfelelő időben meghozott alkalmazkodási intézkedések többnyire csökkentik a kapcsolódó kockázatokat, viszont a szegényebb és hátrányos helyzetű emberek megélhetését és jólétét az éghajlatváltozással járó kockázatok továbbra is fenyegetik. Az Északi-sark nyári jégtakarója nem tűnik el teljesen. A melegedés ellenére a Föld rendszereinek működése még mindig hasonlít a 2000-es évek elejének állapotához. A terméshozam többnyire stabil marad. A klímaváltozás következményei által okozott gazdasági kár viszonylag csekély. Az emberek jóléte hasonló színvonalú, mint amilyen a 2020-as évben volt.” Idézet vége.

Na… szóval ez az a forgatókönyv, amikor a fosszilis tüzelőanyagok használata holnapra teljesen lenullázódik, és mind vidáman elvágtázunk a naplementébe. Ám abban talán egyetértünk, hogy ez a lufi, már elszállt…

Most nézzük meg az IPCC közepes forgatókönyvét… idézem: „A nemzetközi közösség továbbra is nagy mértékben támogatja a Párizsi Klímaegyezményt, 2020-ban megállapodnak a szén-dioxid kibocsátáscsökkentési célokban és a karbonsemlegesség elérésének határidejében. Ezek a célkitűzések azonban nem elég ambiciózusak a 2°C-os felmelegedés-korlátozás eléréséhez, nem is beszélve a 1,5°C-ról. A hőmérséklet-emelkedés átlagosan 1,5°C felett marad. Halálos hőhullámok a nagyvárosokban, aszályok Dél-Európában, Dél-Afrikában és a Száhel övezetben, valamint hatalmas áradások Ázsiában, amelyek egyre súlyosabb zavargásokat és politikai bizonytalanságot eredményeznek. Egy 2025-ös rendkívüli globális csúcstalálkozón ambiciózusabb célkitűzéseket határoznak meg. Az úttörő technológiák kritikus szerepet játszanak a szükséges alkalmazkodási intézkedések megvalósításában. A század közepére 2°C-on tetőzik a felmelegedés. Azonban ez a több évtizeden át tartó állapot elpusztítja vagy súlyosan károsítja a főbb ökoszisztémákat, például a korallzátonyokat és a trópusi esőerdőket. A korallzátonyok pusztulása és a part menti ökoszisztémák, például a mangrove erdők és a tengerifű-ágyak elvesztése jelentősen csökkenti a partok védelmét. A bioenergia termeléséhez szükséges nagy helyigény és a növekvő vízhiány növeli az élelmiszerárakat. A trópusi területeken jelentősen csökken a terméshozam. A klímaváltozás és a megváltozott földhasználat együttes következményei miatt számos természetes ökoszisztéma zsugorodik, illetve elpusztul, különösen a mediterrán térségben. A még megmaradók az éghajlatváltozás következményei miatt visszafordíthatatlan károsodásokat szenvednek el. A népvándorlás, a lakóhelyek tömeges, kényszerű elhagyása egyre gyakoribb. Az emberek egészsége és jóléte 2020-tól folyamatosan romlik, míg a szegénység mértéke és a hátrányos helyzetűek aránya jelentősen növekszik.” Idézet vége. 

Nos, én személy szerint úgy érzem, hogy ebben a verzióban, már vastagon benne vagyunk…

És végül ott van a harmadik, legborúsabb forgatókönyv, aminek a bekövetkeztét kockáztatjuk, ha nem változtatunk, méghozzá gyorsan és radikálisan. Idézem: „A szén-dioxid kibocsátást helyi és nemzeti szinteken csökkentik, de az erőfeszítések korlátozottak és nem mindig sikeresek. Nő a kibocsátás, és a kevésbé lakott területeken a legszélsőségesebb események következnek be, viszont véletlenszerűen, ezért a globális nyugtalanság nem nő. 2030-ra elérjük az 1,5°C-os felmelegedést. Katasztrófákkal sújtott évek következnek, miközben a globális átlaghőmérséklet emelkedés megközelíti a 2°C-ot. Hatalmas a hőség, minden kontinensen. Aszályok a Földközi-tengerrel határos területeken, Közép- és Észak-Amerikában, az Amazonas vidékén és Dél-Ausztráliában. Intenzív áradások a magas szélességi körökön fekvő és a trópusi területeken. Eközben óriási ökoszisztémák pusztulnak el, ez pedig a helyi emberek tömegeinek megélhetését veszélyezteti. Egy példa nélküli aszály az erdőirtásokkal együtt, az összeomlás szélére sodorja az Amazonas esőerdőit. Az észak-amerikai Nagy Síkság két éven át tartó aszálya, valamint az ezzel egyidejű kelet-európai és orosz aszályok következtében drasztikusan csökken a globális élelmiszer-termelés, ezért jelentősen emelkednek az élelmiszerárak, az élelmiszer-ellátás biztonsága pedig csökken. A szegénység óriási méreteket ölt. Az emberek egészsége folyamatosan romlik. Az egyre súlyosabb, éghajlat változással kapcsolatos következmények zavargásokat és politikai bizonytalanságot eredményeznek. A megújuló energiaforrásokba történő beruházások gyakran túl későn és nem összehangolt módon zajlanak. A globális átlaghőmérséklet emelkedés 2100-ra eléri a 3°C-ot. A túl gyakori hőhullámok és egyéb szélsőséges éghajlati hatások miatt az a világ, amit 2020-ban ismertünk, már nem létezik többé. Csökken a születéskor várható élettartam, a szabadban történő munkavégzés termelékenysége, és sok helyen erősen csökken az életszínvonal is. Súlyos konfliktusok zajlanak. Majdnem minden ökoszisztéma visszafordíthatatlan károkat szenved el, mindenhol magas a fajok kihalási aránya, egyre gyakoribbak az erdőtüzek, és jelentősen csökken a biológiai változatosság. Számos őslakos és vidéki közösség számára lehetetlenné válik az élet a saját földjeiken. Az éghajlatváltozás, a politikai helyzet bizonytalansága és az ökoszisztéma-szolgáltatások elvesztésének együttes következményeként a gazdaság jelentős károkat szenved el. Az emberek általános egészsége és jóléte a 2020-as állapotokhoz képest ekkorra már jelentősen leromlott, és az ezt követő évtizedekben is tovább romlik.” Idézet vége. 

Úgy látom, a legjobb úton haladunk az imént leírt világ irányába…

Az egyesült királyság béli Institute for Public Policy Research, vagyis Közpolitikai Kutató Intézet, röviden IPPR is megjelentetett egy tanulmányt a témában. A címe szűkszavúan is találóra sikeredett: „Válság van”. Ez egy meglehetősen nagy presztízsű szervezet, és az a fő feladatuk, hogy elősegítsék a technológiai, gazdasági, szociális és politikai jellegű tudományos kutatásokat. A céljuk az, hogy ezekkel a területekkel kapcsolatosan tájékoztassák a nyilvánosságot, valamint, hogy elősegítsék a környezetvédelmet és a fenntartható fejlődést. Az általuk összeállított tanulmány, egy politikailag korrektebb, például IPCC jelentéshez képest egyáltalán nem finomkodik. Lássuk hát az összegzésük első bekezdését! Idézem:

„Az általános politikai és szakmai viták során a felek nem látják be, hogy az emberiségnek a környezetre gyakorolt hatása elérte a kritikus szintet, és hogy ez a hatás potenciálisan már el is lehetetlenítette a gazdasági és társadalmi egyensúly fenntartását. Az emberi beavatkozás által előidézett környezeti változás példa nélküli mértékben és ütemben zajlik, és a világ társadalmai számára a katasztrofális következmények elkerülésének lehetősége gyorsan semmivé válik. Ilyen következmény lehet például a gazdasági bizonytalanság, a nagyszabású kényszermigráció, konfliktusok, éhínség, valamint a társadalmi és gazdasági rendszerek összeomlása. A környezetvédelmi szempontoknak a szakpolitika legtöbb területe általi példátlan mellőzése az elmúlt évtizedekben, végzetes hibának bizonyult.” Idézet vége.

A jelentés szerint a hivatalos mérések 1850-es kezdete óta a legmelegebb húsz év éppen az elmúlt 22 évben volt, az elmúlt négy pedig a valaha mért legmelegebb év volt. A földterületek több mint 75%-a jelentős mértékben tönkrement. A 20. század közepe óta a bolygó szántóföldjeinek 30%-a vált terméketlenné a talajpusztulás miatt. A jelentés ezután rengeteg kockázatot említ, például a társadalmi és gazdasági rendszerek helyi és globális összeomlását.

Az IPPR nem finomkodik a kifejezésekkel, idézem: „Kétséges, hogy a világ társadalmai megfelelően fel lennének készülve ennek a kockázatnak a kezelésére, tekintve, hogy ez a legnagyobb kihívás, amivel az emberiség a történelme során eddig találkozott. A környezet összeomlásának következményei pedig leginkább azokat sújtják majd, akik a legszegényebbek és a legsebezhetőbbek, de ugyanakkor a legkevésbé felelnek a problémáért”. Idézet vége.

A statisztikák szerint a világ legszegényebb 50%-a a világ éves üvegházhatású gázkibocsátásáért mindössze nagyjából 10%-ban felel. A világ milliárdosainak vagyona 2018-ban 2,5 milliárd dollárral gyarapodott… naponta, mindeközben pedig a világ legszegényebb 50%-ának, azaz 3,8 milliárd embernek a vagyona, 500 millió dollárral csökkent naponta.

Az IPPR jelentése emlékeztet minket az éghajlati stabilitásnak arra a figyelemre méltó időszakára, amit mi emberi fajként megélhettünk. A megjegyzésekben kiemelik, hogy: „az elmúlt 12.000 évben a globális környezeti feltételek kiemelkedően változatlanok voltak, alacsony volt a hőmérséklet-ingadozás, és a korábbi jégkorszakokhoz képest az éghajlat is viszonylag melegebb volt. A geológia szaknyelvében ezt az időszakot nevezzük „holocén” kornak, és erre a korra jellemző azon főbb természeti rendszerek stabilitása, amelyek lehetővé tették a modern emberi társadalmak kialakulását. A holocén kor a teljes írott emberi történelmet felöleli.” Ám ezt követően a jelentés így folytatódik: „ez a stabilitás mostanra véget ért. Az emberi tevékenység végleg megváltoztatta a Föld létfenntartó rendszereit szabályozó főbb természeti folyamatok működését.”

A biológiai sokféleséggel kapcsolatban a jelentés így ír: „az emberi tevékenység közvetlen módon egyre több növényt és állatot pusztít el, valamint a fajok kipusztulását is egyre gyorsítja. Ennek sebessége a normál körülmények mellett fennálló kihalási ütemnek a 100-1000-szeresére nőtt. Ilyen gyors kipusztulás a dinoszauruszok kihalása óta nem történt. A bolygó a történelme során most éli meg a hatodik tömeges kihalási hullámot. Becslések szerint 58.000 faj pusztul ki évente, valamint 1970 és 2014 között nagyságrendileg 60%-kal csökkent a gerincesek egyedszáma. Egyes országokban ez a csökkenés meghaladja a 85%-ot, míg az édesvízi gerinces fajok egyedcsökkenése világszerte meghaladja a 83%-ot. A rovarfajok esetében ez több mint 40%, és a fennmaradók harmada az eltűnés szélén áll. Ilyen ütemben a rovarok akár már az évszázad végére, lényegében kipusztulhatnak. Alapvetően a fajok egyedszáma már az emberi civilizáció megjelenése óta csökken, ideértve a vadon élő emlősök 83%-át, a tengeri emlősök 80%-át, a növények 50%-át és a halak 15%-át. Nem hangzik túl jól, ugye?

És akkor mi a helyzet a biogeokémiai folyamatokkal? Nos, erről a következőket írják: „Becslések szerint az elmúlt 100 évnyi emberi tevékenység több változást idézett elő a nitrogénkörforgásban, mint az elmúlt 2,5 milliárd év összesen. A mezőgazdaság nem hatékony működése miatt rendkívül sok foszfor és nitrogén kerül a folyókba, a tavakba és a tengerekbe, így a vizekben túl sok lesz az ásványi alapú tápanyag. Ez a növények és az algák túlszaporodását okozza, ami az oxigén csökkenését és holt területek kialakulását eredményezi. 

Az IPPR arra következtet, hogy már jócskán benne vagyunk abban, amit ők a „környezeti összeomlás korának” neveznek. Ezt három címszó alatt taglalják. Az első kategória a „helyi következmények”. Az IPPR szerint „a környezet összeomlása nem csak a jövőben, de már most is közvetlenül kihat a különféle társadalmakra és gazdaságokra, például a szélsőséges időjárás befolyásolja és károsítja az infrastruktúrát és az egészséget, ezek pedig jelentős társadalmi és gazdasági károkat okoznak”. A második kategória a „rendszerszintű következmények”. Úgy vélik, hogy „az összeomlás következményei rendszerszintűek és a nemzetállamok képtelenek lesznek ezeket határaikon belül tartani. A globális gazdasági rendszerek a helyi problémákat a nemzeti határokon túlra is kiterjesztik. Az élelmiszerválságok, amelyeket gyakran a szélsőséges időjárás idéz elő, nem csak a bajba jutott ország mezőgazdasági rendszerében okoznak problémákat, hanem akár a teljes ellátási láncban is előidézhetnek élelmiszerhiányt és áremelkedést. A harmadik kategória pedig: „a szocioökonómiai környezettel való interakció”. Na… az IPPR ezt úgy érti, hogy… idézem: „a környezet összeomlásának következményei kölcsönhatásba lépnek a fennálló társadalmi és gazdasági folyamatokkal, például az egyenlőtlenséggel, így fokozzák és súlyosbítják azokat. Szélsőséges esetben a környezeti összeomlás akár az emberi rendszerek katasztrofális, gyors és fékezhetetlen összeomlását is előidézheti, amikor is a gazdasági, társadalmi és politikai sokkhatások a globálisan összekapcsolt összes emberi rendszeren végig söpörnek majd.” Idézet vége.

Nagyszerű… és mit javasol ezek után az IPPR? A jelentés így fogalmaz: „Fokozott rugalmassággal kell felkészülnünk a társadalom minden területét, ideértve az infrastruktúrát, a piacokat, a politikai folyamatokat, a társadalmi összetartást és a globális együttműködést egyaránt érintő környezeti összeomlás következményeire.”

A jelentést az amerikai regényíró, James Baldwin idézetével zárják, aki 1962-ben ezt mondta: „Nem változtathatunk meg mindent, amivel szembe kerülünk. Viszont semmin sem változtathatunk, amivel nem nézünk szembe.”