Energia, gazdaság, környezet – harmadik rész

A trilógia zárórészében már tekintsünk túl az energián. Lássuk azt, hogy valójában mi vesz körül minket, összezárva ebben a buliban merre tartunk így, együtt. Lássuk és érezzük át, hogy igazán izgalmas, különleges időben élünk, és ha képesek leszünk bátran szembe nézni a helyzetünkkel, jutalmunk a valódi szabadság lehet. És bár vitathatatlan a tudás és a tapasztalat jelentősége, az egyetlen út, ami megmenthet minket az együttműködés, az együttérzés és a szeretet lehet…

Az ökoszisztémák összeomlanak. A halak, rovarok, szárazföldi gerincesek populációi egyre gyorsabban csökkennek. Ez utóbbiaké átlagosan 60%-kal csökkent 1970 óta. Ez pedig csupán egy pillanat az evolúció szemszögéből. A rovarpopulációk legalább 45%-kal csökkentek. Ez sem egyenletes csökkenés, hanem gyorsuló. Kipusztulnak a beporzók! Egy működő ökoszisztéma nélkül, nincs fizikai alapja semmilyen szintű emberi civilizációnak. Az ásványkincsek és az édesvizek fogynak, mégpedig gyorsuló mértékben. A vízhiány hamarosan rendkívülivé válik a világ legnépesebb területein. Az előrejelzések szerint 2025-re a Föld lakóinak köze fele vízhiánnyal küzdhet majd. Világszerte a mezőgazdasági területek harmada leromlott, a gépesített, vegyszer használaton alapuló gazdálkodás miatt. Ilyen ütemben az évszázad végére nem marad termőtalaj. Alapvető ipari fémek válnak hiánycikké, fosszilis üzemanyagok pedig elérhetetlenné nagy mennyiségben, bármilyen ár mellett. Ezek közül bármelyik a civilizációnk végét jelentené, még az éghajlatváltozás nélkül is. A tudományos konszenzus már kristálytiszta. A legjobb esetben is 10 évünk van, hogy leszokjunk a fosszilis üzemanyagokról, különben legalább 2 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedés jön, valószínűleg 2040-re, és akár 4 Celsius-fokos 2080-ra. És semmilyen módunk nincsen rá, hogy visszatereljük a klímát a régi egyensúlyi állapotába, még bolygómérnöki tevékenységgel sem. 

Ma általánosan elfogadott nézet a tudósok körében, hogy olyan visszacsatolások indulnak be, amik az átlaghőmérsékletet akár 5-8 Celsius-fokkal is megemelhetik, függetlenül attól, hogy mit próbálunk meg tenni ellene. Senki sem tudja, fennmaradhat-e ma ismert formájában az élet, ilyen körülmények között. Az a minimum, hogy a megmaradó ökoszisztémák összeomlanak, a legtöbb faj kipusztul, és kérdéses, hogy az ember fennmaradhat-e bármilyen módon a XXI. századot követően. És még ha fenn is marad, nem lesz semmilyen erőforrás, amiből új civilizációt építhetne, valószínűleg évezredekig. Mindezek tudatában is képtelenek vagyunk azonban irányt változtatni. Annak ellenére sem, hogy pontosan ismerjük a következményeket. Az ember alkotta rendszer működik tovább tehetetlenül, kitartóan növelve a szén-dioxid kibocsátást évről-évre, üvegházhatású gázokat engedve a légkörbe. Ha ez a civilizáció még 30 évig változatlan formában működne, az élőlények többségét elpusztítaná. Tehát valóban szerencsés, hogy nem lesz hosszú életű… már, mint az Élet szempontjából.

Szóval az első feladatunk azzal kapcsolatban, hogy megtanuljuk, hogyan értékeljük és élvezzük az életünket ilyen körülmények között, a csalóka remények elengedése. Sem a technológia, sem a megújuló energia, sem politikai forradalom nem képes megelőzni ennek a civilizációnak az összeomlását. Ennek megértése az első lépés. A második lépés, hogy ne ragaszkodjunk az előrejelzésekhez, hogy rövid távon hogyan zajlana az összeomlás. Mint az imbolygó Jenga torony esetén, biztosra vehetjük, hogy összeomlik, de sosem tudhatjuk a pontos pillanatát, vagy az irányát, hogy mikor és merre fog ledőlni. A jelenlegi, ember alkotta rendszer túl kaotikus ahhoz, hogy az efféle előrejelzések hasznunkra válnának. Fel kell ismernünk, hogy az összeomlásnál van rosszabb. 

Egy világháború, a nukleáris fegyverek használata, még ha csak regionálisan kerülnek is bevetésre, mindig fenyegető veszély a számunkra. És egy olyan kockázat, ami az összeomlás kibontakozásával egyre gyorsabban nő. Ha ez megtörténik, akkor az eredmény már nem összeomlás, hanem apokalipszis. Az összeomlás kapcsán mindenképpen azonosíthatunk néhány eshetőséget és kockázatot. Mint faj, súlyosan túlterheljük a környezetünket, ez mára egyértelmű. Ahogy az is, hogy egy rendszerszintű összeomlás a népességünk drasztikus megfogyatkozásával járhat. Hogy ez miként zajlana le, nem előre jelezhető. De azt tudjuk, hogy ha más nem, akkor az éhínség lehet az egyik oka. Egy másik kockázat, a súlyos polgári elégedetlenség, ami zavargásokhoz, vagy akár államközi háborúkhoz vezethet. Ahogy a társadalmi rendszerek összeomlanak, régi és új járványok üthetik fel a fejüket. Két példa a várható nehézségekre, és hogy miként bontakozhatnak ki, az idő előrehaladtával… csak nézzük meg Szíria, vagy Venezuela esetét. A „háborús övezet” valószínűleg elég jó analógia, egy gyors lefolyású összeomlás után kialakuló helyzetre. 

Szóval, ahhoz, hogy képesek legyünk élvezni az időt, ami nekünk adatott, el kell sajátítanunk egy új gondolkodásmódot, és fokozatosan át kell állnunk egy új életmódra. Az emberek, akik átvészelik a nehéz időket, és majd egy új világot építenek, nem a tipikus prepperek lesznek a bunkereikkel és a fegyvereikkel. És nem is szupergazdagok a millió dolláros védett, elzárt palotáikkal, a világ eldugott zugaiban. Azoknak az embereknek kemény leckéket tartogat az élet. Itt a cél nem csak a túlélés, és hogy valamit kihozzunk a romokból. Az nyomorúságos volna. A célunk, hogy a horizontra tekintsünk, felszegett fejjel, egyenes háttal, mosollyal az arcunkon, készen arra, hogy építsünk valami jobbat, mint amit magunk mögött hagytunk. 

Ez nem egy fantázia. Így működik a ciklus. Az ökoszisztémák adaptív ciklusa. Az ökoszisztémák nem csak addig fejlődnek, amíg elérik az optimális, maximális komplexitás szintjét. A fejlődésnek, pusztulásnak és megújulásnak van egy ciklusa. Mindegyik szükséges az élet fejlődéséhez. Ahogy a tékozló struktúrák nőnek, és egyre összetettebbé válnak, egyúttal csökken az alkalmazkodóképességük. A végstádiumban a rendszerben lévő energia merev, be van épülve. Nem áll rendelkezésre az alkalmazkodáshoz és a változáshoz. Amikor egy krízis összeomlást eredményez, akkor a rendszerben lévő energia felszabadul, és az új szerveződési minták rendelkezésére áll, amik aztán szintén önszerveződnek és optimalizálódnak, de új módokon. Gondoljunk egy hatalmas fára, ami uralja az erdő egy részét. Amikor elpusztul és kidől, helyet ad a napfénynek, hogy az újra áttörje a lombozatot. És a fában eltárolt hatalmas szénmennyiség és energia kiszabadul, amit új organizmusok használhatnak fel, az újonnan hozzáférhető napfény segítségével. 

Hasonlóan, Róma bukása sem csak veszteség volt, de egyúttal lehetőség is, amely végül egy új és nyilvánvalóan jobb civilizációt eredményezett. A sötét középkor után eljött a késő középkor, ami feltalálta a modern világ intézményeit. A képviseleti demokráciát, a bankrendszert, az egyetemeket, és így tovább. A civilizációnk életciklusában elértük egy fontos pontot. Az energia kiszabadulási fázisa megkezdődött, és nemsokára visszaküld minket a hurkon a ciklus elejére. Ennek egyéni szinten jelentős következményei lesznek. Mint a kommercializálódott társadalom rabjai, fokozatosan meg lettünk fosztva a cselekvéstől a saját életünkben. Az elődeinktől eltérően, legtöbbünk nem tudja, hogyan kell valódi dolgokat csinálni. Hogy készítsünk valamit, hogy gazdálkodjunk, hogy élet sarjadjon a kezünk alól. Nem élveztük a lehetőségét, hogy saját életünket alakítsuk, olyan módokon, amik jelentenek a számunkra valamit. Lépre csalva élünk, hogy eladósítsuk magunkat, aztán eladjuk a munkánkat a vevő feltételei szerint, hogy abból fizessük a hitelkamatokat. Nem építettünk közösséget, nem hoztunk létre, vagy vettünk részt őszintén kultúrában, és nem éltük meg az idő és a tér csodáját a csöndes felfedezésre, a mély önértékelésre, vagy baráti érintkezésre emberi környezetünkkel. Kizárva a valódi politikai részvételből, tehetetlenül figyeljük, ahogy mindennapi energiánkat és hozzájárulásunkat elszívják olyan célokra, amelyeket sohasem támogattunk. Ahogy az összeomlás kibontakozik, egy újfajta szabadságot fogunk megismerni, hogy ellenállóbbak legyünk, hogy alkalmazkodhassunk, és hogy meglegyen a lehetőségünk újra szervezni a világunk elemeit. 

Izgalmas, különleges időben élünk. Sokan úgy látják ezt, hogy szörnyű. De a dolgok hamarosan még izgalmasabbá válnak. Így tekinthetünk erre olyan lehetőségként is, amilyenre vártunk. Kevesebbet fogunk birtokolni és használni, tévézni és utazni, de többet fogunk tenni, mondani, látni, hallani, adni és kapni. Ekkor fogunk elkezdeni egy új történetet írni és megvalósítani. Persze mások fogják majd folytatni és befejezni, de hát ez az élet. És valahol igazságos. A jövőnk olyas valami, amivel szembe kell néznünk, méghozzá bátorsággal. De ha így teszünk, az hatalmas jutalommal jár. A valódi szabadság ajándékával.

Az embereket egyre gyakrabban foglalkoztatja a kérdés, hogy mi tévők legyenek egy természeti katasztrófa, társadalmi zavargás, vagy egy apokaliptikus esemény kapcsán. Szeretnék megtudni, mit tegyenek, hová menjenek és mit vigyenek magukkal, amikor eljön a pillanat. Jelen idő szerint ezen aggodalmak java része az éghajlatváltozás folyamatával kapcsolatos, bár a világjárvány, a mai generációk többségének életében eddig sosem tapasztalt korlátozások és a pandémia nyomában járó, kibontakozóban lévő gazdasági világválság egy olyan helyzetet teremtett, amelyben mind megtapasztalhattuk mit jelent a kiszolgáltatottság, és mennyire törékeny is a globális rendszer, amelyben élünk. 

Érthető, hogy az emberek jelentős részét foglalkoztatja az ismert világuk szétesésének lehetősége. Az éghajlatváltozás csupán egy, ám a legjelentősebb probléma a sok közül, amelyekkel szembe kell néznünk. Talán éppen a felfokozott aggodalmunk miatt látunk magunk előtt egy posztapokaliptikus világot. A zombis és katasztrófafilmek nagy száma nem csupán azt mutatja, hogy foglalkoztat minket a téma. Olybá tűnik, hogy jó néhányan élvezzük is ezt az elképzelt világot. Szinte élvezettel képzeljük el a civilizációnk összeomlása utáni helyzetet. Kicsit olyan ez, mint amikor fáj egy a fogunk, de valamiért még sem hagyjuk békén… újra és újra piszkáljuk azt a nyelvünkkel: fáj, de mégis “jó”.

Valahol talán érthető is ezeknek a Mad-Max-i fantáziáknak a vonzereje. Összecsengenek bennünk azzal a kemény, önvédelemre és önellátásra képes egyéni képpel, amit magunkban elképzelünk. Egy ilyen világban tiszta lappal indíthatnánk az életünket újra, úgy egyéni, mint közösségi szinten. Igényeink egyszerűek, céljaink kézzelfoghatóak volnának. Életünket tisztábban látva élnénk. Az előttünk álló feladatok talán kemények volnának, ám a döntések jóval egyértelműbbek. Sokkal egyszerűbb lenne maga az Élet …

Megtanulhatjuk azokat a képességeket, amikről úgy gondoljuk, hogy fontosak lehetnek majd a számunkra. Ezek viszonylag egyszerűek – tűzgyújtás, menedék készítés, tájékozódás, eszközkészítés… Ezt a sok izgalmas dolgot, akár még filmekből is elsajátíthatjuk. Már látjuk is magunkat, ahogy ezzel a tudással felvértezve, családunkkal körülvéve, választott klánunkkal elmerülünk a vadonban, egyedül önmagunkra utalva. Önellátóak leszünk. Visszatérünk az egyszerű alapokhoz, az anyatermészethez. Természetesen, ezen rég elfeledett tudás ismerete lehetővé teszi majd a számunkra, hogy az éghajlati, vagy társadalmi katasztrófa, esetleg zombitámadás, vagy meteorbecsapódás esetén magabiztosabban küzdjük majd le az előttünk tornyosuló akadályokat, hogy kezelni tudjuk a kialakult helyzetet, igaz?

Tévedés. Emberi társadalmaink számtalanszor igazolták, hogy ez nem így működik. Egy valódi apokaliptikus katasztrófa egy kicsit sem olyan, mint ahogyan mi azt elképzeljük. Sokkalta nehezebb lesz, mint azt gondolnánk, és egészen más jellegű túlélő képességekre lesz szükségünk, mint az előzőekben felsoroltak. Mert egyetlen komoly katasztrófa sem lesz olyan, ahogy mi filmszerű fantáziáinkban elképzeljük azt. A valóság, amiben élünk, nem teszi majd csak egyszerűen lehetővé a számunkra, hogy egyik pillanatról a másikra megváljunk összetett, néha zavaros és örökké változó szokásainktól és rendszereinktől, és megéljük a fantáziáinkat, ahogyan azt elképzeltük. Nem magunk leszünk, a választott és általunk kedvelt emberek társaságában, távol mindentől, így azoktól is, akiket nem kedvelünk, akikben nem bízunk, vagy egyszerűen csak szeretnénk elkerülni. Nem szabadulhatunk majd meg az együttműködés és a megalkuvás kényszerétől.

Egy globális katasztrófa bármely valószínűsíthető forgatókönyve, mint például az elszabadult éghajlatváltozás, a túlélők milliárdjait érinti majd. Nagy csoportokban és rendkívül gyorsan változó helyzetekben fogjuk magunkat találni, amiket képesnek kell lennünk kezelni, a túlélés érdekében. A jelenkori társadalom széteső romjait és annak következményeit nem kerülhetjük el. Egy posztapokaliptikus esemény nem időgép, amely egy általunk vágyott, idilli, egyszerű, természetközeli állapotba repít majd minket. Az nem egy letisztult, nyugodtabb élet lesz. Akkor sem menekülhetünk majd el a létező Valóság elől. Maradnunk, és helytállnunk kell. Megjavítani, és működtetni a dolgokat. Kétséges és küzdelmes lesz, ám ha sikerül, talán fel sem ismerjük majd önmagunkat…

Noha a vadonbéli túléléshez szükséges tudás megszerzése természetesen nem lesz a kárunkra, de az együttérzés, a nagylelkűség és a bátorság lesznek azok a tulajdonságok, amikre a túléléshez valóban szükségünk lesz. A kedvesség és az igazságosság értékesebb lesz bármilyen túlélő ismeretnél. Az együttélési és vezetési képességek talán még fontosabbak lesznek, mint ma. Együtt kell működnünk, ha élni akarunk. Élelmet kell termelnünk, tanulnunk kell, és tanítanunk egymást, értelmes célt kell adnunk az embereknek, okot a kitartásra. A tömegek szükségletei hatalmasak lesznek, és ettől a helyzettől nem menekülhetünk el. Az emberekben kifejlődtek az együttérzés, az odaadás és az együttműködés képességei, mert a túlélésünkhöz szükségünk van rájuk. Ezekkel a tulajdonságokkal és képességekkel felvértezve kell szembenéznünk majd az előttünk tornyosuló problémákkal, mert el nem fordulhatunk tőlük. Szükségünk lesz a legjobb önmagunkra, mert ilyen mértékű bajokon, csak közösen juthatunk túl. Ez az egyetlen lehetőségünk. Hiszen a túlélés és az alkalmazkodás valódi természete sem más, mint maga a szeretet…