2020, avagy a Patkány éve

A tavalyi év rávilágított, hogy hiába állunk a tudományos és technológiai fejlődés csúcsán, civilizációnk továbbra is megdöbbentően törékeny – az ember ugyanis még mindig úgy viselkedik, mintha a szavannán küzdene az életben maradásért. A koronavírus árnyékában nem ismerjük fel, hogy képtelenek vagyunk a modern problémák megoldásához szükséges célratörő, egységes fellépésre, ami komolyabb áldozatvállalást és globális gondolkodást követelne meg.

2020-ra mi és az utánunk érkező generációk is nagyon sokáig úgy fognak visszaemlékezni, mint a koronavírus évére. A világjárvány alapvetően határozta meg az életünket: a COVID-19 nemcsak az egészségügyet helyezte elképesztő nyomás alá, hanem gazdasági válsághoz és rég nem tapasztalt társadalmi feszültséghez is vezetett. Az emberiség most minden erejével azon küzd, hogy kilábaljon a krízisből, érdemes azonban messzebbre tekinteni, elgondolkozni azon, mi vezetett idáig, illetve, hogy mit sugallanak a pandémia tapasztalatai.

A mostani pandémia több szempontból is kivételes az emberiség történetében, a korábbi súlyos járványokhoz képest például elképesztő sebességgel áramlanak az információk, a tudomány pedig a fejlettségének köszönhetően rekordgyorsasággal vehette fel a küzdelmet a kórokozóval. Ennek ellenére fel lehet fedezni olyan mintázatokat, amikkel a múlt egyes járványai során is találkozhattunk.

Ilyenek a betegséghez fűződő kétkedés és az összeesküvés-elméletek, illetve a hátterükben meghúzódó társadalmi megosztottság.

A magyarországi első – egyúttal legnagyobb – kolerajárvány idején, 1831-ben sokan kételkedni kezdtek a korábban ismeretlen betegség létezésében, és elterjedt egy olyan összeesküvés-elmélet, ami szerint a halálozásokat valójában mérgezések okozzák. A parasztság egy jelentős része, főként az elmaradottabb Abaúj, Zemplén, Sáros, Szepes, illetve Gömör és Kis-Hont megyékben, úgy gondolta, hogy a kormányzat és a földesurak intéztek támadást, az orvosok pedig kiszolgálják a hatalmat. Az összeesküvés elméletekre való fogékonyságot több tényező is jelentősen növelte, így például a jobbágyság és a földesurak között régóta fokozódó, egyebek mellett a robotnöveléseknek betudható feszültség, valamint azok a járványügyi blokádok, amik élelmiszerhiányt, illetve a sokak számára megélhetést jelentő idénymunkák elmaradását eredményezték. A folyamat végül 1831 nyarán felkeléshez vezetett.

Hajmeresztő elméletek a COVID-19 kapcsán is születtek. Az összeesküvés-hívők jellemzően azt hiszik, hogy egy elnyomó csoporttal néznek szembe, az orvosok, a virológusok és más szakemberek pedig kiszolgálják a rendszert, hogy aztán népirtást vagy emberkísérletet vihessenek végbe, esetleg megalapozhassák az orwelli világot. Hiába járt be az emberiség elképesztő fejlődést az 1830-as évekhez képest, úgy tűnik, valami sosem változik. Ahogy a koleralázadás idején, úgy most is óriási a társadalom megosztottsága: jelentős politikai, gazdasági, tudásbeli, sőt generációs különbségek alakultak ki, részben ezek vezethettek ahhoz a bizalmi válsághoz, melyet a pandémia hozott felszínre. Kisarkítva: az ellenzéki gyanakvóan tekint a kormány döntéseire; a munka nélkül maradt enyhítéseket követel; a szakértelemben kétkedő ódzkodik a védőoltásoktól; a fiatal pedig nem érti, miért kötelessége bezárkózni az idősebbek érdekében.

Ebben a feszült időszakban nem egyszerű védőoltásokról és összeesküvés-elméletekről vitázni, főleg akkor, ha egy szerettünkről van szó. A járvány elbagatellizálása tudományosan nem védhető, oltásokra, járványügyi intézkedésekre valóban szükség van az emberek megóvása érdekében, a kórokozót pedig nem Bill Gates szabadította ránk. Azt ugyanakkor nem lehet kétségbe vonni, hogy a korlátozások emberek megélhetését sodorták veszélybe, hogy a bezártság, a távolságtartás sokakat mentálisan megterhel, az otthoni tanulás pedig többeknek nehezen kivitelezhető. Az egyik fél joggal várja el a fegyelmet az egészség érdekében, a másik pedig joggal követeli, hogy javítsanak a járvány miatt megromlott életszínvonalán. Szeretnénk azt hinni, hogy az empátia korát éljük, de a társadalom egy része saját megélhetése miatt beáldozná az időseket és a krónikus betegeket, míg mások tétlenül nézik, ahogy tízezrek vesztik el munkájukat.

Nem csupán Magyarországon uralkodik ilyen légkör, világszerte rengeteg kormánynak kell döntenie arról, hogy az egészségügyet vagy a gazdaságot tartja fontosabbnak – erre aztán még rárakódhatnak a nemzetközi tényezők, az adott állam külpolitikai céljai. Bármelyik utat is választják a döntéshozók, a lakosság egy jelentős része veszélybe kerülhet, csökkenhet a kormányzat támogatottsága, a pandémia hatásai pedig hosszabb ideig velünk maradhatnak.

Hiába tűnt úgy sokáig, hogy az emberiség példátlan összefogással harcol az újonnan ránk törő közös ellenség, a COVID-19 ellen, hamar kiderült, hogy továbbra is megosztottak vagyunk nemzetközi és országos szinten egyaránt, pillanatnyi, vélt érdekeinket pedig minden más elé helyezzük.

2020 a koronavírustól volt hangos, noha még mindig leselkedik ránk a régi, még nagyobb ellenség: az ember okozta környezeti átalakulás. A járványügyi korlátozásokból eredő kibocsátás csökkenés édeskevés, a légköri széndioxid-koncentráció továbbra is rendkívül magas, a tavalyi volt az egyik legforróbb év, a 2015-ös párizsi klímaegyezményhez csatlakozó országok pedig az elmúlt bő öt évben alig tettek valamit a felmelegedés korlátozásáért. Az ENSZ 2010-ben megfogalmazott természetvédelmi céljaiból gyakorlatilag semmit sem sikerült elérnünk, a környezetszennyezés ráadásul ugyanúgy fenyegetést jelent az élővilágra és az emberekre.

Ha a hirtelen jött világjárványt és annak következményeit előbb-utóbb le is tudjuk győzni, mi lesz a nem is olyan távoli jövő hasonló, egyre sokasodó problémáival? A koronavírus a zoonózis révén, a vadállatokkal való növekvő érintkezés miatt érhette el fajunkat, hasonló módon később további kórokozók támadhatnak ránk, amennyiben folytatjuk a természet kizsákmányolását, a felelőtlen terjeszkedést. Az IPBES biodiverzitási és ökológiai kormányközi platform szakértői szerint amennyiben nem változtatunk a viselkedésünkön, úgy a világjárványok kora vár ránk.

2020 után pontosan tudjuk, hogy egy pandémia milyen megterhelést jelent, gondoljunk csak bele, mi lesz, ha néhány évente újabb és újabb kórokozók söpörnek végig a bolygón.

Ugyanakkor olyan csapások is érhetik fajunkat, amiket egyelőre fel sem tudunk fogni. A Föld idővel apokaliptikus filmbe illő bolygóvá változhat, egy mai szemmel elviselhetetlennek tűnő világgá. Noha sokan hajlamosak optimistán tekinteni a jövőre, és elhinni, hogy hamarosan eljön a várva várt zöld fordulat, egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy képtelenek leszünk az érdemi cselekvésre.

Városiasodott világunkban talán fel sem ismerjük, hogy a természeti világhoz tartozunk, és jólétünk nagyban függ annak egészségétől. Éppen ezért sokan nincsenek tisztában azzal, hogy amikor az élővilágnak okozunk kárt, valójában magunkat sodorjuk veszélybe.

A talaj kimerülése miatt a föld termékenysége számos térségben csökken, a rovarirtók használata pedig valóságos apokalipszist idéz elő a beporzók világában. Ezek a folyamatok visszahatnak a mezőgazdaságra, és a terméshozam látványos visszaeséséhez vezethetnek. Az óceán szennyezése, felmelegedése és savasodása, illetve a túlhalászat hatására összeomlanak azok a tengeri élővilágok, amelyek emberek milliárdjai számára biztosítanak táplálékot és közvetett vagy közvetlen módon megélhetést. Egyes ökoszisztémák komoly védelmet is nyújtanak: a Nagy-korallzátony például képes enyhíteni a viharok következményeit, pusztulása így növelheti az extrém időjárási események előidézte károkat.

Az emberi üvegházgáz-kibocsátás gerjesztette átlaghőmérséklet-emelkedés eközben egyre nagyobb terhet ró az egészségünkre – a klímaváltozás azonban sokkal több egyszerű felmelegedésnél.

Az éghajlat átalakulása beláthatatlan láncreakciókat indít be, amelyek óriási hatást gyakorolhatnak az életünkre. A változó bolygón a szélsőséges időjárási események gyakorisága és ereje fokozódik: nemcsak az aszályokhoz és a hőhullámokhoz, hanem többek között az extrém csapadékhoz és a hurrikánokhoz köthető veszélyek is nagy mértékben nőnek. A földi hó- és jégkészlet olvadásával, illetve az óceánok vizének hőtágulásával fokozatosan emelkedik a tengerszint, miközben egyes tavak, folyók és beltengerek a gyorsuló párolgás és a víz utánpótlás csökkenése miatt egyre zsugorodnak. A szélsőséges időjárás, az elsivatagosodás, az édesvízkészletek apadása, valamint egyes szigetek és part menti területek elmerülése miatt rengeteg régió válik lakhatatlanná, ami sosem látott migrációt eredményezhet. Ezt tetézi az éghajlatváltozás okozta élelmiszerhiány, az egyre fogyatkozó erőforrásokért folyó harc, a véget nem érő konfliktusokból fakadó politikai instabilitás.

Nem a távoli jövőről beszélünk, a globális felmelegedés hatásait a mi nemzedékünk is érezheti a bőrén, a 21. században pedig egyre súlyosbodnak majd a gondok. Ausztrália, a sarkvidék és az Egyesült Államok tüzeit, valamint a trópusi ciklonokat már napjainkban felerősíti a klímaváltozás, de Magyarországon is egyre gyakrabban tapasztalunk szélsőséges eseményeket. Egyes szakértők úgy gondolják, hogy az éghajlat átalakulása már most szerepet játszik bizonyos fegyveres összetűzésekben, a szíriai polgárháború kirobbanásához például a felmelegedés okozta tartós szárazság is hozzájárulhatott.

A természet kizsákmányolása és a klímaváltozás mellett a környezetszennyezés is hatalmas fenyegetést jelent. Káros anyagaink egyrészt tovább roncsolják a természeti világot, másrészt minket, embereket is veszélybe sodornak. A WHO adatai alapján csak a légszennyezés évente mintegy 7 millió ember idő előtti haláláért felelős, a jelenség pedig nemcsak a fejlődő országokat sújtja, Magyarországon is rendkívül magas a levegő károsanyag-koncentrációja.

A fenti problémákról nagyon régóta tudunk, a szakértők és a civil szervezetek évtizedek óta figyelmeztetnek a veszélyekre. 2019-re a bolygó átalakulása elleni harc sok országban a választópolgárokat is látványosan érdekelni kezdte, a téma a közbeszéd meghatározó elemévé vált, nem meglepő, hogy ezeken a helyeken a választási kampányokban is megjelent a kérdés. Aztán kitört a világjárvány, ami teljesen elterelte a figyelmet az éppen előtérbe kerülő problémákról.

Többen abban bíznak, hogy a pandémiát, illetve a gazdasági válságot a politika képes lesz a zöld újraindításra felhasználni, de olyan gyökeres, globális szintű változásokra lenne szükség, amire az emberiség megosztottságból adódóan egyszerűen képtelen. Ahogy a koronavírus esetében, úgy a környezeti átalakulást tekintve is határozott a tudomány álláspontja: óriási veszéllyel nézünk szembe.

A pandémiához hasonlóan ugyanakkor a jóval nagyobb fenyegetésekre sem tudunk valódi megoldást kínálni.

A hónapok óta bezárt, egyik napról a másikra élő állampolgárt nem lehet arra kérni, hogy tegyen eleget társadalmi kötelességének, és tartson ki mások egészsége érdekében, ha az ő érdekeiért nem áll ki senki. Ugyanez a helyzet az emberiség által okozott hatásokat illetően is. Hiába tudjuk, hogy a fosszilis energiahordozók használata káros, ezen anyagok az energiatermeléstől a közlekedésen át a kereskedelemig továbbra is a modern világ alapjait alkotják, egyszerűen nem tudunk egyik napról a másikra lemondani róluk – noha valójában épp erre lenne szükség a globális felmelegedés mielőbbi korlátozásához.

A nyugati országok lakói joggal várják el a fejlődő területek népeitől, hogy ne tolakodjanak be még jobban a természetbe. De milyen alapon kérhetjük azt, hogy városaik ne terjeszkedjenek tovább, hogy az egyre növekvő populációik táplálékigényét ne próbálják újabb mezőgazdasági területekkel ellátni, vagy hogy mondjanak le a fejlődés bizonyos irányvonalairól?

Tegyük fel a kérdést: aki áldozatokat kér a közös ügy érdekében, maga is hajlandó-e hasonló súlyú áldozatokat meghozni? Ha fel akarunk lépni a bolygó átalakulása ellen, azt csak teljes, történelmünkben példátlan lemondásokkal, összefogással és globális, hosszú távú gondolkodással tehetjük meg. Ez pedig, könnyen lehet, hogy teljesen ellentétes a természetünkkel.

Az evolúciós pszichológia úgynevezett mismatch-elmélete alapján az egyes vonások úgy fejlődtek ki, hogy az adott közegben hasznosak legyenek, bizonyos tulajdonságok ugyanakkor a környezet változásával akár hátránnyá is válhatnak. Erre példa a dodó esete: a madár Mauritius elzárt szigetén sokáig jelentősebb fenyegetés nélkül fejlődött, így a faj röpképtelenné vált, és a félelemérzetét is elveszítette. A szakértők szerint ezen vonások az energiatakarékosságot szolgálták, amikor azonban az emberek és az invazív ragadozóik megtelepedtek a szigeten, a dodó korábban előnyös tulajdonságai hirtelen károssá váltak, az állat pedig kipusztult.

Az evolúciós biológia szerint az emberi agy a többi szervhez – illetve más organizmusok részeihez, vonásaihoz – hasonlóan egy adott környezethez igazodva fejlődött ki. Éppen ezért a mismatch-elmélet az emberi agyra is alkalmazható, ez pedig azt jelenti, hogy bizonyos tulajdonságaink, melyek őseink számára még hasznosak voltak, ma kifejezetten veszélyeztetnek minket. Egyes kutatók ezzel a hipotézissel magyarázzák a társadalmunkra jellemző elhízást.

Satoshi Kanazawa a fenti hipotézishez hasonlóan dolgozta ki a sokat vitatott szavannaelvet. E szerint az ember a szavannán történt megjelenése óta biológiai szempontból nem sokat változott, ennek hatása pedig pszichológiánkon is érezhető. Kanazawa azt feltételezi, hogy az emberi agynak, ha nem is lehetetlen, de kifejezetten nehéz megküzdenie az olyan, az ipari és posztindusztriális társadalomra jellemző jelenségekkel, amelyek nem voltak jelen őseink világában. A pszichológus szerint csak bizonyos személyek képesek a tényleges innovációra.

Elképzelhető, hogy épp az evolúciós mismatch tesz minket alkalmatlanná a fenntarthatóságra, az évszázadokat átívelő tervezésre, és arra, hogy az ellentéteket félre tegyük a közös cél érdekében. A szavannán, őseink idejében ugyanis az segítette a fennmaradást, ha az egyén minél többet kisajtolt az elérhető forrásokból, élt a rövid távú előnyökkel, ha lokálisan gondolkodott, uralma alá hajtotta a környezetét, minél inkább kényelmessé tette saját és szűkebb csoportja mindennapjait, illetve szembe szállt a rivális törzsekkel.

Valahol ellentétes az ösztöneinkkel, hogy ne próbáljuk meg maximálisan kihasználni a modern világ teremtette, a Földre és jövőnkre nézve egyébként kártékony lehetőségeket, mint a gyors utazást, a temérdek húst, az eldobható műanyagot, a gazdasági fejlődést vagy akár a fosszilis energiahordozókkal megtermelt áramot. Vannak ugyan olyanok, akik a veszélyt felismerve képesek alkalmazkodni, de mivel egységes fellépésre lenne szükség, a néhány kivétel nem elegendő.

Sebastian von Hoerner német csillagász, a Földön kívüli intelligencia keresésének egyik úttörője úgy gondolta, hogy a tudomány és a technológia fejlődését alapvetően két faktor, a hatalomért folytatott küzdelem, illetve a kényelmes élet utáni vágy hajtották. A szakértő arra jutott, hogy ez a két tényező idővel elpusztíthatja a civilizációt. A gondolatra alapozva azóta többen megállapították, hogy az értelmes élet az őt befogadó égitest drasztikus átalakításával közvetlen módon irthatja ki önmagát.

Az nem valószínű, hogy az általunk generált kihalási hullám minket is eltöröl a Föld színéről. Az emberiség túl fogja élni a természet pusztulását, a katasztrofális éghajlatváltozást, illetve az ezeket kísérő egészségügyi kríziseket, konfliktusokat és gazdasági összeomlást. A civilizáció ugyanakkor, ahogy mi ismerjük, talán már néhány generáción belül a múlté lesz...