Betyáros Világ
Betyáros Világ
#06 - Négy ok, amiért a civilizációnk nem hanyatlani, hanem összeomlani fog
Meggyógyítjuk-e a Föld általunk okozott sebeit, vagy a félelem és az előítéletek ellenséges táborokba terelnek bennünket, és a végletekig harcolunk majd egymással egy pusztuló bolygó szűkülő erőforrásaiért? Mindenki tekintsen önmagába, a Tét nem is lehetne hatalmasabb...
Négy ok, amiért a civilizációnk nem hanyatlani, hanem összeomlani fog
Ahogy a modern civilizáció szavatossági ideje lassan lejár, egyre több tudós fordítja figyelmét a múltbéli civilizációk hanyatlására és bukására. Egymással versengő tanulmányok születtek, amelyek arra keresik a magyarázatot, hogy egyes társadalmak hogyan omlottak össze, miért tűntek el civilizációk. Eközben a posztapokaliptikus regények, filmek és TV műsorok új és virágzó piaca jelent meg azok számára, akik az eljövendő sötét és erőszakos világ katasztrofális élményeit, a megszokott foteljük kényelméből szeretnék átélni. A valódi túlélés azonban teljesen másról szól majd…
A lappangó félelem, hogy ipari civilizációnk napjai meg vannak számlálva, életre hívta egyfajta ellen reakcióként a legyűrhetetlen optimisták mozgalmát, akik szinte már kétségbeesett módon ragaszkodnak a végtelen haladásba vetett hitükhöz. Mint a népszerű pozitivista, Steven Pinker kognitív pszichológus, aki megnyugtató módon biztosítja az aggódó tömeget, hogy a haladás titáni hajója elsüllyeszthetetlen. Pinkert publikációi a haladás főpapjává tették. Míg a civilizáció a lefolyó körül rója szűkülő koncentrikus köreit, lelkes közönsége megnyugszik az előadásain, és a szemezgetett tényekkel teli könyvein, amelyek bizonyítják, hogy az élet ma jobb, mint valaha bármikor volt, és ez a fejlődés rendületlenül tovább folytatódik. Ám amikor a kérdést neki szegezik, ő maga is elismeri: „Abból a tényből, hogy idáig fejlődtünk, helytelen levonni azt a következtetést, hogy ez továbbra is biztosan így lesz.”
Pinker rózsaszín statisztikái ügyesen leplezik érvelésének végzetes hibáját. A múlt haladása, a jövő feláldozásával épült! Minden pozitív tény, amelyet az életszínvonalról, a várható élettartamról és a gazdasági növekedésről idéz, egy olyan ipari civilizáció eredménye, amely kizsigerelte és beszennyezte a bolygót, hogy egy időleges előrelépést érjen el az egyre növekvő középosztály, és elképesztő mértékű hasznot és hatalmat egy szűk elit számára.
Nem mindenki, aki érti, hogy az elért haladás a jövő kárára jöhetett létre, gondolja úgy, hogy az ipari civilizáció összeomlása gyors lesz és fájdalmas. Az ókori társadalmak tudósai, például Jared Diamond és John Michael Greer, pontosan rámutattak arra, hogy a hirtelen összeomlás ritka történelmi jelenség. A Hosszú hanyatlás című könyvében Greer arról biztosítja olvasóit, hogy ugyanaz a minta ismétlődik a történelem során. A civilizációk fokozatos felbomlás, és nem hirtelen katasztrofális összeomlás útján érnek véget. Greer becslései szerint a civilizációk hanyatlása és bukása átlagosan nagyjából 250 évet vesz igénybe, és nem talál okot arra, hogy a modern ipari civilizáció miért ne követné ezt a „szokásos idővonalat”.
De Greer feltételezése ingatag talajra épül, mert az ipari civilizáció négy döntő módon is különbözik az összes korábbi civilizációtól. És ezek közül mindegyik gyorsíthatja és fokozhatja az elkövetkező összeomlást, miközben nagyban megnehezíti a normalizálódás lehetőségeit.
1. különbség: Az összes korábbi civilizációval ellentétben a modern ipari civilizációt egy kivételesen gazdag, NEM megújuló és pótolhatatlan energiaforrás, a fosszilis üzemanyagok hajtják. Ez az egyedülálló energiaforrás rövid, hullócsillag-szerű élettartamra kárhoztatja az ipari civilizációt, példátlan fellendüléssel és látványos bukással. A megavárosok, a globalizált termelés, az ipari mezőgazdaság és a 8 milliárd embert megközelítő népesség, mind történelmileg egyedülálló, és teljes mértékben fenntarthatatlan fosszilis tüzelőanyagok nélkül. Mára a Föld olcsón és könnyen kiaknázható, bőséges kőolaj és szén készletei kimerülőben vannak. És bár vannak energia alternatívák, nincsenek valós helyettesítők, amik képesek lennének olyan intenzitással nyújtani a nettó energiát számunkra, ahogy azt a fosszilis energiahordozók teszik. Összetett, kiterjedt és nagy sebességű civilizációnk ennek az egyszeri, gyorsan fogyó energia bőségnek köszönheti rövid és intenzív élettartamát.
2. különbség: A múlt civilizációival ellentétben az ipari társadalom gazdasága kapitalista. A haszon érdekében történő termelés a legfontosabb irányelv és mozgatórugó is egyben. A fosszilis üzemanyagok által rendelkezésünkre álló, soha nem látott energiafelesleg, kivételes növekedést és óriási nyereséget tett lehetővé az elmúlt két évszázad során. De az elkövetkező évtizedekben a bőséges energia, az állandó növekedés és a kiszámítható nyereség hirtelen és váratlan tüneményei nem lesznek többé.
Ám látnunk kell, hogy ha csak nem szüntetik meg, a kapitalizmus nem fog letűnni attól, hogy a fellendülés véget ér. Ehelyett az energiahiányos, növekedés nélküli kapitalizmus katabolikussá válik. A katabolizmus arra az állapotra utal, amikor egy élőlény felfalja önmagát. Amint a nyereséges termelési lehetőségek megszűnnek, a kapitalizmus kénytelen lesz a nyereséget az egykor általa létrehozott társadalmi javak lebontásával előállítani. Azáltal, hogy a rendszer önmagát falja fel, a nyereségvágy csak súlyosbítja az ipari társadalom drámai hanyatlását.
A katabolikus kapitalizmus profitálni fog a szűkösségből, a válságból, a katasztrófákból és a konfliktusokból. A hadviselés, az erőforrások felhalmozása, az ökológiai katasztrófa és a járványos betegségek lesznek az új nagy haszonszerzők. A tőke olyan jövedelmező vállalkozások felé fog áramlani, mint a számítógépes kalózkodás, az uzsora hitelezés, a pénzügyi csalások; megvesztegetés, korrupció és szervezett bűnözés; fegyverek, kábítószerek és emberkereskedelem. Ahogy a szétesés és a pusztulás az elsődleges nyereség forrássá válik, a katabolikus kapitalizmus a hanyatlás útján tombol, minden egyes saját maga által okozott katasztrófát követően.
3. különbség: A múlt társadalmaival ellentétben az ipari civilizáció nem római, kínai, egyiptomi, azték vagy maja. A modern civilizáció teljes mértékben emberközpontú, és az egész bolygót felölelő léptékével, a komplett ökoszisztéma létét fenyegető. Az iparosodás előtti civilizációk is kimerítették a termőtalajukat, kivágták az erdőiket és szennyezték a folyóikat. De az általuk okozott kár időben és térben is korlátozottabb volt. A természet képes volt a rajta ejtett sebeket begyógyítani. Ám az ipari civilizáció, miután a piac igényei szerint kiaknázta a fosszilis üzemanyagokban rejlő hatalmas energiát, azt a természet erőforrásainak kizsákmányolására fordította, ennek az egész bolygót érintő szörnyű következményei pedig ma már bárki számára nyilvánvalóak. A fosszilis tüzelőanyagok két évszázadnyi intenzív használata olyan mennyiségű többlet szén kibocsátással járt, ami megváltoztatja a bolygó éghajlatát, és pusztulást eredményez, az eljövendő generációk számára is. A Föld rendkívül összetett élő rendszereinek – a légkör és az óceán folyamatainak, stabilitásának, az egész bolygó biodiverzitásának – a pusztulása, lényegében visszafordíthatatlan.
Az ember minden kétséget kizáróan a leginvazívabb, vagyis erőszakosan a környezete kárára terjeszkedő fajjá vált. Noha a bolygó biomasszájának csupán 0,01 század százalékát adjuk, háziasított növényeink és állataink eluralják az életet a Földön. A teljes biomassza össztömegét tekintve a Föld összes szárazföldi emlősének 36%-a ember, 60%-a háziállat és csupán 4 %-a vadállat. Az összes madár 70 százaléka háziasított baromfi, és csak 30 százaléka vadon élő. A Föld vadállatainak több, mint a fele elveszett az elmúlt 50 évben. A tudósok becslése szerint a fennmaradó fajok fele a század végére kihal. Nincs több érintetlen ökoszisztéma vagy új terület, ahová az emberek elmenekülhetnek az általuk okozott károk elől, és tiszta lappal újra kezdhetik az életüket az összeomlást követően.
4. különbség: Az emberi civilizáció azt a kollektív képességét, hogy szembenézzen elhatalmasodó válságaival, megbénítja az ellenérdekelt nemzetek széttöredezett politikai rendszere, amelyet korrupt elit irányít, akiket jobban érdekel a hatalom és a gazdagság, mint az élet és a bolygó. Az emberiségnek az önmagukban is globális csapások összeadódó, pusztítást hozó hatásaival kell szembesülnie. Az olyan mélyreható megpróbáltatások, mint az éghajlatváltozásból eredő káosz, teljes ökoszisztémák tömeges kipusztulása, az élelmiszer- és az édesvízhiány, a mélyszegénység, a rendkívüli egyenlőtlenség és az egyre gyakoribbá váló világjárványok terjedése, nem várt gyorsasággal rombolják majd le modern életünk alapjait.
A törékeny egyensúlyon alapuló, és rendkívül töredezett nemzetközi politikai rendszer, lényegében lehetetlenné teszi a hatásos fellépést, és az esetlegesen sikeres válasz megtalálását. És minél önpusztítóbbá válik az ipari kapitalizmus, annál nagyobb a veszélye annak, hogy az ellenségeskedő hatalmak fellobbantják a nacionalizmus lángjait, és háborúba lépnek a szűkös erőforrásokért. Természetesen a háború jelensége nem új keletű. De a modern hadviselés annyira pusztító, romboló és mérgező, hogy kevés maradna utána, amivel bármit is kezdhetnénk. Ez lenne a civilizáció koporsójának utolsó szöge.
Amint szóba hozzuk az „elkerülhetetlen összeomlás” témáját, azt, hogy miként is nézhet majd ki a jövőben jelenlegi társadalmunk, és ezzel kapcsolatban mik is a lehetőségeink, pillanatok alatt azon kaphatjuk magunkat, hogy már be is skatulyáztak minket a „végítélet-kultusz hívőknek” bélyegzett túlélésre készülőkkel, az úgynevezett „prepper” -ekkel.
A Deep Adaptation, vagy Mélyalkalmazkodás csoportokban a „prepper” kifejezés egy megosztó szó és az új tagok gyakran nem értik, mi is a különbség a túlélés és az alkalmazkodás között.
A különbség valójában nagyon jelentős. Furcsának tűnhet, mégis fontos a gondolat, hogy pozitív módon közelítsük meg az „összeomlás” jövőképét. Hiszen ahogy a Jem Bendell által írt Mélyalkalmazkodási Útmutatóban is szerepel: az összeomlás elkerülhetetlen, míg a katasztrófa csupán valószínű.
Ebből az következik, hogy igen, a jelenlegi összetett technológiai civilizációnk nagy valószínűséggel véget ér - de a jövőnek ezzel együtt nem kell szükségszerűen az elképzelhető legrosszabbnak lennie.
Szóval, miben más egy alkalmazkodás központú szemlélet, a túlélésre koncentrálóhoz képest?
Nos, újra elsajátítani a földből való megélhetés módját, mindkét megközelítésben általános. A vadászat, növényi élelem gyűjtése és termesztése hasznos készség, amennyiben csökkenteni szeretnénk a függésünket az élelmiszer ellátó rendszerektől. A térkép ismerete és a tájékozódás képessége nem különben életbevágó.
Konzervek, WC-papír és palackozott víz mértéktelen felhalmozása viszont az alkalmazkodást sürgető megközelítésben nem sok mindenre jelent megoldást. Időt lehet nyerni vele, és ez sok esetben jöhet jól. Hiszen alkalmazkodni csak az fog tudni, aki él addig, hogy megtehesse. Ám az „összeomlás” inkább egy maraton, mint egy nagy drámai esemény, és sokkal fontosabb fenntartható és önellátó rendszerek fejlesztése, mint egy hatalmas élelmiszerraktáré.
Azok között, akik az előttünk álló jövőre így tekintenek, és tudatosan készülnek rá, gyakori szempont a nagyvárosoktól való eltávolodás. Ez az egyik legradikálisabbnak tűnő lépés egy olyan világban, ahol a városiasodás eddig soha nem látott méreteket öltött, és továbbra is intenzív növekedés előtt áll. Ez az egyik fő ok, ami időről-időre felkelti a média érdeklődését.
Kétségtelen, hogy távol a város zajától, a természetes környezetben földet vásárolni, azt művelni, és elsajátítani az önellátás képességét egy roppant izgalmas élmény és tapasztalat, de valóban reális és fenntartható-e, hogy az ember megtanuljon és egymaga elláson minden feladatot, amelyre valaha szüksége lesz?! Az élelmiszer termeléstől, az építésen és a gyógyításon át, a védelemig. Az ember társasági lény, és együttműködéssel képes a fejlődésre és a gyarapodásra, nem az elszigeteltség magányában.
Ahelyett, hogy egy atombunkerbe bújva próbáljon meg az ember felkészülni arra, hogy átvészelje a vihart, a Mélyalkalmazkodás mozgalom célja, hogy a társadalmat, mint olyat, valamilyen formában megőrizze az utókor számára – kezdve a vidéki, közösségi életmóddal, miközben a tágabb külvilággal is kapcsolatban áll.
Mindkét irányzat tudja jól, hogy társadalmaink a jelenlegi formájukban nem fenntarthatók, és az idő előrehaladtával egyre kevésbé lesznek azok. Ám az alkalmazkodás központú megközelítés sokkal inkább épít a közösségre, mint értékre és célra… egyszersmind a valódi, túlélésen túli élet eszközeként.
Félve tekintünk arra a jövőre, ahol majd falakat építenek az emberek, hogy megvédjék magukat a másiktól, ahol mindennaposak lesznek a háborúk és zavargások, ahol a nemzetek a végletekig küzdenek majd az utolsó erőforrásokért.
Akik az alkalmazkodás feladatát tartják szem előtt, hamar belátják, hogy az élhetőbb jövő csak akkor válhat valóra, ha legalább a többség számára lesz az. Nem csupán azoknak, akiknek sikerült egy darab földet vásárolniuk Skóciában, és elegendő fegyverrel rendelkeznek ahhoz, hogy távol tartsák a többieket az élelmiszer készleteiktől.
2020 egy olyan év volt, ami végre mindannyiunkat emlékeztetett rá, egy katasztrófa esetén – legyen az járvány vagy tűzvész – az egyetlen remény a tovább lépésre, a kölcsönös segítségnyújtás, és a társadalmi szintű alkalmazkodás az együttműködés, a közösségvállalás és az együttérzés elveihez.
A Mélyalkalmazkodás gondolatvilágának elfogadása lehetőséget nyújt az embereknek arra, hogy a valósággal szembesülve, megbékéljenek egy, a jelenlegitől drasztikusan eltérő jövő képével. Ezen keresztül menni természetesen komoly lelki megterhelést jelent. Éppen ezért létfontosságú az emberiességünk alapjainak mielőbbi megerősítése.
Ahogyan az is elengedhetetlen, hogy folyamatosan emlékeztessük egymást a valóság ismeretének fontosságára, és támogassuk abban, hogy jobb emberek lehessünk. Ahogy szem előtt kell tartanunk azt is, hogy az alkalmazkodásban célunk a nehéz átmenetnek is ellenálló közösségek megteremtése, és nem az önző és elkeseredett menekülés saját démonjaink elől…
Az, hogy az emberek, hogyan reagálnak az ipari civilizáció összeomlására, nagyban meghatározza majd, hogy a dolgok mennyire lesznek rosszak, ahogy azt is, hogy mi váltja fel azokat. A kihívások monumentálisak. Arra kényszerítenek, hogy kérdőjelezzük meg identitásunkat, értékeinket és hűségünket, olyan módon és mértékben, mint történelmünk folyamán egyszer sem. Kik vagyunk mi valójában? Elsősorban emberi lények, akik küzdenek a családjukért, a közösségeik megerősítéséért és a Föld többi lakójával való békés együttélésért? Vagy elsődleges hűséggel nemzetünknek, kultúránknak, fajunknak, ideológiánknak esetleg vallásunknak tartozunk? Előtérbe helyezhetjük-e fajunk és bolygónk túlélését, vagy hagyjuk, hogy reménytelenül sodródjunk a végkifejlet felé, nemzeti, kulturális, faji, vallási vagy párt hovatartozásunk mentén?
Az előttünk álló összeroppanás eredménye szinte kézzelfogható. Túl jutunk-e a kétségbeesésen és a tagadáson? Leküzdjük-e szénhidrogén függőségünket és megtörjük-e multinacionális vállalatok hatalmát életünk felett? Megteremtjük-e a valódi demokráciát, kiaknázzuk a megújuló energiaforrások adta lehetőséget, újra teremtjük közösségeinket, elsajátítunk régen elfeledett készségeket, és meggyógyítjuk-e a Föld általunk okozott sebeit? Vagy a félelem és az előítéletek ellenséges táborokba terelnek bennünket, és a végletekig harcolunk majd egymással egy pusztuló bolygó szűkülő erőforrásaiért?
Mindenki tekintsen önmagába… A Tét nem is lehetne hatalmasabb.