Amikor megmozdul a világ

Az éghajlatváltozás, és az általa kiváltott gazdasági, társadalmi változások, ma még szinte elképzelhetetlen mértékben lesznek hatással az emberi közösségekre. A kevésbé ellenállóakra, a nem szerencsés helyen élőkre még inkább. Hiszen minél stabilabb gazdasággal, politikai berendezkedéssel, pénzügyi kultúrával és infrastruktúrával rendelkező országról van szó, annál jobbak az esélyei. Az amerikai Notre Dame Egyetem által készített tanulmányban listázva vannak az országok a tekintetben, hogy melyik mennyire lesz – a többihez képest – ellenállóbb a változásokra, magyarán mennyire lassan, vagy gyorsan esik szét. Ugye nem meglepő, hogy az előbb felsorolt feltételekkel rendelkezők jóval tovább bírják majd. Magyarán, azért kell kis hazánknak is minél intenzívebben fejlődnie, mert nem mindegy, honnan csúszunk majd lefelé…

Ebből az is következik, hogy Ázsia, és főként Afrika azon népei, akik már most is nehezen tartják egyben a gazdaságukat és a társadalmukat, hamarabb roppannak majd meg az események súlya alatt. Mellesleg éppen ezek azok a területek, ahol jelenleg és a jövőben még inkább, elképesztő mértékben növekszik tovább a népesség. Figyelembe véve, hogy a folyamat már ma is zajlik, számítanunk kell arra, hogy amikor az adott terület lényegében élhetetlenné válik, akkor az ott élő emberek tömegei számára a legvonzóbb választás lesz elindulni oda, ahol még élhetőbb az élet. Ez a cél viszi majd előre őket, vagy azért, mert valahol még tényleg jobb egy fokkal, mint ott, ahol vannak, vagy azért, mert hinni szeretnék ezt. A végeredmény szempontjából a különbség már lényegtelen. Mert amikor tízmilliók indulnak útnak, akkor milliók halála árán is kellően sokan érnek majd célba, hogy annak meglegyen a hatása…

Közel ötven évvel ezelőtt született egy mű, amely döbbenetes életszerűséggel figyelmeztet minket arra, ami jó eséllyel várhat ránk. Ma ezzel az írással ismerkedünk meg egy kicsit közelebbről.

Jean Raspail: A Szentek Tábora
Furcsa könyv jelent meg 1973-ban Franciaországban, ami hamar az eladási listák élére került. A szentek tábora szerzőjét már régóta ismerték, mint utazási könyvek és regények alkotóját. A sokat utazott, művelt és érdeklődő szellemű írónak egy reggel a Földközi-tenger partján támadt a könyvben ábrázolt hírhedt víziója. Saját szavaival 1972-ben e vízió során „milliónyi szerencsétlent” látott, akiknek „nem volt más fegyverük, mint saját gyengeségük és sokaságuk, eluralkodott rajtuk a kétségbeesés, cipelték éhező fekete vagy barna gyerekeiket, készen arra, hogy a mi földünkre lépjenek, s ők voltak az előőrsei annak a sokaságnak, akik a fáradt és túltáplált Nyugat felé törnek. Szó szerint láttam őket, az általuk jelentett problémát… a problémát, ami a mi morális standardjaink alapján megoldhatatlan. Ha beengedjük őket, megsemmisítenek minket. Ha bezárjuk a kapukat, ők semmisülnek meg”.

A regény, amelynek megírásával Jean Raspail élete következő tizennyolc hónapját töltötte, valamikor a közeljövőben játszódik, amikor Franciaországot és Európát elözönlik a fejlődő országok bevándorlói. A folyamat kirobbantója a harmadik világban, szegénységben élő emberek számának a növekedése, és a párhuzamosan földi paradicsomként bemutatott Európa lakosságnak csökkenése. A modern média már lehetetlenné teszi az egyenlőtlenségek elrejtését, így a szegényebb területeken élők Európa felé fordulnak. Egymillió ember száll hajóra, de még sok millióan várnak és figyelnek, hogy maguk is útnak indulhassanak. Minden, Európának az első millióra adott reakcióján múlik. Később Raspail elmondta, hogy politikai okokból a bevándorlás nem Észak-Afrikából indul a regényben, hanem Kalkuttából, és a célállomás a francia Riviéra.

A regényben a folyamatokat az indítja el, hogy a belga kormány bejelenti: hajlandó a szükségben szenvedő gyermekeket befogadni. Hamarosan az anyák elkezdik gyerekeiket áttaszigálni a kalkuttai konzulátus kapuján. Belgium megpróbálja visszavonni a lépést, azonban akkora már késő. A háborgó tömeg betör a konzulátusra, és agyontapossa a konzult, majd egy züllött ateista filozófus felbujtására elfoglalja a kikötőben horgonyzó, rozsdamarta hajókat, és e flottával nekivág az Európába, a bőség birodalmába vezető útnak. Száz hajót vesznek birtokba, milliónyi szerencsétlen nyomorult kapaszkodik fel rájuk. Maga a filozófus már nem, mert a tülekedő tömeg agyontapossa, a tengerbe löki. Kiemelkedik a sokaságból egy visszataszító alak, aki Európa elfoglalására buzdít. 

Az európai médiában pedig felharsannak az üres filantrópia, az egyetemes emberszeretet jelszavai. A kormányok is csak akkor kezdenek komolyabban foglalkozni a kérdéssel, amikor a „Végső Esély Armadája” – a flotta e nevet kapta – áthalad a ceyloni szoroson. Az ausztrál kormány viszont már ezt megelőzően kommünikét ad ki: e seregletet nem engedi be felségvizeire. A francia kormány ülésén egy tábornok azon reményének adott hangot, hogy a vihar majd szétszórja őket, ám ez nem következik be. Mások továbbra is csak hitetlenkednek, mondván, még soha nem fordult elő, hogy bárány támadt volna a farkasra. Miután az egyiptomi haditengerészet megakadályozza, hogy a Szuezi-csatorna felé vegyék útjukat, az európai vezetők kezdeményezik: fogadja be őket Dél-Afrika. Ám a dél-afrikai kormány kereken megtagadja ezt – kap is érte az európai „haladó” sajtóban hideget-meleget!

Sztárriporterek, médiaguruk egész sora gondoskodik a kellő alaphangulat megteremtéséről. Egyikük szívélyes, szeretetteli fogadtatásról szónokol, ám azzal együtt, hogy nagylelkűségük terheit meg kell osztani a nemzetközi közösség tagjai között. A másik, a mérsékeltebb hang az együttélés megszokására szólít fel. Nem győzi hangoztatni, mennyi kultúr kincs származik Indiából; majd a szolidaritás erősítése érdekében kiadják a jelszót: „Mindnyájan Gangesz-mentiek vagyunk!”. A könyvben a katolikus egyház latin-amerikai pápát választ, aki aszketikusan él, igyekszik megszabadulni egyháza külsőségeitől, és a híveket nyitottságra szólítja fel: tárják szélesre kapuikat, ez minden katolikus kötelezettsége.  A Vatikán nagypénteki üzenetében emlékeztet a felebaráti szeretet feltétlen parancsolatára. Az ENSZ pedig határozatot fogad el a „rassz” kifejezés kiiktatásáról.

Felmerül ötletként, hogy létesítsenek légihidat Sao Tomé szigetével, ott részesítsék ünnepélyes fogadtatásban a fáradt jövevényeket. Emberbarát szervezetek, médiasztárok, egyházi méltóságok egész sora vár rájuk. Ám a flotta figyelemre sem méltatja őket, halad tovább. A fedélzetre felvitt élelmet a tengerbe szórják. A döbbenet nem marad el, de megszületik a magyarázat: „nem értenek minket”, „el kell nyernünk a bizalmukat”. Amikor a flotta a Gibraltári-szoroson halad át, egész Spanyolországon eluralkodik a félelem, hogy netán ott kötnek ki. Az itt élők menekülnek. De az armada halad tovább, egyenesen a Cote d’Azur felé. Ekkor Európa őslakosai felocsúdnak az emberszeretet okozta transzállapotból. 

A francia köztársasági elnök, aki a sajtótájékoztatók fáradalmait többnyire dupla whiskyvel öblíti le, most már drámai rádióüzenetben szólít fel az ellenállásra – eredménytelenül. A lakosság fejvesztve menekül észak felé, általánossá válik a káosz. A nagyvárosok gyáraiban lázadnak a főként színes munkások milliói – elsősorban az idő szabta korlátok, a futószalagrendszer ritmusa ellen. De közülük sokan elvonulnak délre is, főleg a hippi kommunák, az emberjogi szervezetek tagjai, baloldali aktivisták; akik azt hiszik, a bevándorlókkal egyesülve megdönthetik a kizsákmányoló kapitalista rendszert.

Közben elhangzik a kulcsmondat az elnök szájából: „Ha egyszer kinyitjuk az ajtót, és megmutatjuk nekik, milyen gyengék vagyunk, mások is kedvet kapnak ahhoz, hogy jöjjenek. Aztán még többen.”

A veszedelem közeledtével Franciaországban – és európai szomszédainál is – sorra buknak meg az állami szervek. A korábban a befogadásról áradozó újságírók és propagandisták angolosan távoznak az országból, majd az államapparátus is összeroskad. Amikor már világossá válik, hogy egy hadsereg közelít, amelyik nem erővel szállja meg Európát, hanem egyszerűen csak partra szállnak, mindenki a maga módján mond csődöt. A politikusok haboznak, képtelenek kialakítani az álláspontjukat, nem tudják eldönteni, hogy fogadják-e az armadát, vagy inkább süllyesszék el. Az egyházi vezetők, akiknek lelkiismeretét nyomja saját vagyonosodásuk, a kapuk szélesre tárására bíztatják Franciaországot. Hírességek és sztárok pedig mindvégig azzal növelik népszerűségüket a médiában, hogy az eseményt egy csodálatos lehetőségként állítják be. 

A húsvét vasárnap partraszálló ember özönnel aztán elérkezik a végzet: „Egybegyűlnek a föld négy szegletében levő népek, kiknek száma, mint a tenger fövenye, feljövének a föld szélességére és körülvevék a szentek táborát és a szeretett várost”. Az utolsó mondat a Jelenések könyvéből való – egy idézet, ami végül is megtalálta az útját egészen a könyv címéig. Helyénvaló gondolat, hiszen a mű valóban apokaliptikus.

És még dermesztőbbnek tűnik akkor, ha megemlítjük, hogy 2001-ben egy nagy hajó 1500 iraki kurd menekülttel épp a Riviérán ért partot, ötven méternyire attól a háztól, ahol Raspail harminc esztendővel korábban e regényt írta.

Talán itt és most van az alkalom felidézni Csányi Vilmos tanár úr gondolatát: „Ha nagyon gyors lesz a klímaváltozás, akkor nem egy-két millió ember fog jönni felénk, hanem százmilliók!”