Poszeidón bosszúja – első rész

Az óceánok valódi állapotáról és pusztulásáról

Az talán már lerágott csont, hogy miért fontos az óceán a Föld jövőjének szempontjából, de azért most gyorsan végig suhanunk rajta. A világtenger a bolygó felszínének 70 százalékát teszi ki, az élővilág 50–80 százalékának ad otthont, a Föld oxigénjének 50 százalékát állítja elő, a globális szén-dioxid-kibocsátás 25 százalékát, és az ebből származó hő 90 százalékát nyeli el, és körülbelül 3 milliárd embert táplál a tengeri állatokból készült ételek révén. A túlhalászat miatt az óceánok ökoszisztémája is veszélybe került, míg a vizek savasodása és felmelegedése 2050-re teljesen felszámolhatja a korallzátonyokat, amelyek amellett, hogy rengeteg halfajnak is otthont biztosítanak, szimbiózisban élnek a klímaváltozás szempontjából szintén kiemelten fontos algákkal. És akkor a műanyagszennyezésről még nem is beszéltünk – mert bár közvetlenül nem kapcsolódik a klímaváltozáshoz, de azért érdemes megjegyezni: a mostani ütemmel számolva tíz éven belül 3 kilogramm halra 1 kilogramm műanyagszemét jut majd az óceánban!

Az óceán úgy működik, mint egy szivacs, elnyeli a hőt és a szén-dioxidot, hogy szabályozza a globális hőmérsékletet, de már nem tudja tartani a tempót. A tengerszint évi közel 3,7 milliméterrel emelkedik, ami 2,5-szer gyorsabb, mint 1900 és 1990 között; jelenleg 653 milliárd tonnányi jég olvad el évente; az északi-sarki jégtakaró pedig 2,5 millió négyzetkilométerrel csökkent, vagyis kevesebb mint a felére zsugorodott 1967 óta. Egy, a Nature tudományos folyóiratban publikált vizsgálat szerint, a világóceánok az elmúlt évtizedekben 60 százalékkal több hőenergiát tároltak el, mint amennyit a klímaváltozás kutatói eddig feltételeztek. 

A különbség óriási: az emberiség energiafogyasztásának nyolcszorosa kerül a világtengerekbe minden évben. Az elnyelt légköri hőenergia jó részét pedig az óceáni víz körzés rendszere szállítja el a Föld különböző tájaira. Az oceanográfusok szerint a most publikált eredményekből lesújtó forgatókönyvek bontakoznak ki. A sarki jég még gyorsabban és nagyobb mértékben olvadhat, drasztikusabban megemelve a világtengerek szintjét, a melegedő óceánok pedig további szén-dioxiddal terhelhetik meg a légkört, ami tovább fokozza az üvegházhatást. A mostani kutatás megerősítette ugyanis, hogy a tengerek a légköri szén-dioxid mintegy negyedét ma is elnyelik ugyan, csakhogy úgy tűnik, az antropogén, vagyis az emberi tevékenységből eredő kibocsátással megfejelve ez egyre savasabbá teszi az élő vizeket. (A vízben oldott szén-dioxid ugyanis maga a szénsav, de erről bővebben később.) A kémhatás földtörténeti léptékkel mérve rendkívül gyors eltolódása radikális és drámai hatással lehet az óceánok jelenleg ismert élővilágára. A „hőháztartás” felborulása pedig még szélsőségesebb időjárási anomáliákat generálhat, például a ma ismerteknél is pusztítóbb hurrikánok és tájfunok formájában. 

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, vagyis az IPCC már 1988 óta rendszeresen biztosítja a világ vezetői számára a klímakutatással kapcsolatos, aktuálisan legfrissebb eredmények kiértékelt összesítőit. Magyarán a világunk vezetői immár 33 éve hallgatják elszántan ennek a nemzetközi bizottságnak a mondandóját, hogy aztán többé-kevésbé teljesen figyelmen kívül hagyják az IPCC valaha kiadott valamennyi jelentésében szereplő összes javaslatát.

A szervezet 2019-ben kiadta a harmadik különjelentését is, amelynek címe: 

„Az óceán és a krioszféra a változó éghajlatban”. Azt hiszem, először a jelentés címét kellene tisztáznunk. Azt nyilván mindenki tudja, hogy mi az „óceán”. De mi az a „krioszféra”? Maga az IPCC ezt a következőképpen definiálta: „A Föld rendszerének a szárazföld és óceán felszínén és alatta elhelyezkedő fagyott részei, ideértve a hótakarót, a gleccsereket, a jégtakarót, a selfjegeket, a jéghegyeket, a tengeri jégtakarót, a tavi és folyami jeget, a permafrosztot és az évszakosan megfagyó talajt.” Na szóval, magyarán a krioszféra részét képezi minden, ami a Földön állandóan vagy időszakosan fagyott állapotban található.

Közvetlen, vagy közvetett módon minden ember függ az óceánoktól és a krioszférától. A világóceán a Föld felszínének 71%-át borítja, és a bolygónk összes vizének nagyjából 97%-át tartalmazza. A bolygó szárazföldjeinek 10%-át borítják gleccserek és jégtakarók. A tengerparti közösségek, főként a fejlődő kis szigetországok, illetve a sarkvidéki és magas hegyi régiókban élő népek különösképpen ki vannak szolgáltatva az óceánok és a krioszféra változásainak, például a tengerszint emelkedésének, a magas árhullámoknak, illetve a jégtakarók csökkenésének. Most már azok is ki vannak szolgáltatva az óceán változásainak, akik a parttól távolabb élnek, gondoljunk csak az olyan szélsőséges időjárási eseményekre, amelyeket mi magunk is egyre gyakrabban tapasztalunk. Világszerte hozzávetőleg 680 millió ember él alacsonyan fekvő partmenti területeken, ami a becslések szerint 2050-re meghaladja majd az 1 milliárdot. Az Antarktiszt leszámítva a világ minden kontinensén további 670 millióan élnek magas hegyi régiókban, és ez a szám is növekszik: a becslések szerint 2050-re eléri a 800 milliót. A fejlődő kis szigetországok úgy 65 millió embernek adnak otthont, a sarkvidéken pedig újabb 4 millióan élnek állandó jelleggel. Tehát ez közel 1,5 milliárd ember, akik közvetlenül érintettek jelen pillanatban, és a számuk 2050-re 2 milliárdra fog gyarapodni, ami akkor a Föld lakosságának 20%-a lesz.

Tehát mit mond nekünk a legújabb jelentés az egyre gyorsuló éghajlati válságról? Kezdjük azzal, hogy gyorsan megnézzük a fő következményeket, vagyis a légköri CO2-koncentráció növekedését, illetve a másik következményt, mert manapság a csapból is ez folyik, ez pedig nem más, mint a levegő hőmérséklete, vagy az IPCC helyes szakkifejezésével élve: „a levegő globális felszíni középhőmérséklete”. A vonatkozó adatokat tanulmányozva így ráébredhetünk, annak ellenére, hogy a legfrissebb grafikon az 1986 és 2005 közötti középhőmérséklethez képest 80 éven belül még csak 4°C-os hőmérsékletemelkedést jelez, a jelenlegi görbe szerint igazából sokkal valószínűbb, hogy az iparosodás előtti időkhöz képest inkább 5°C-os hőmérséklet emelkedés fog bekövetkezni, és a melegedő légkör melegedő óceánt is jelent. 

A következő mondatokat egyenesen a jelentésből idézem: „Teljességgel bizonyos, hogy a globális óceán 1970 óta folyamatosan melegszik, illetve, hogy a klímarendszer fölösleges hőjének több, mint 90%-át nyelte el. Az óceán felmelegedése 1993 óta valószínűleg több, mint a kétszeresére gyorsult. A tengeri hőhullámok gyakorisága 1982 óta nagy valószínűséggel megduplázódott, intenzitásuk szintén erősödött.” De mi a fene lehet az a „tengeri hőhullám”? A jelentés szerint ez „olyankor következik be, amikor a tenger napi felszíni hőmérséklete meghaladja az 1982 és 2016 közötti helyi hőmérsékleti átlag 99%-át”. De nem csak a gyakoriságuk duplázódott, hanem tovább is tartanak, és a terjedelmük is nagyobb lett. Az IPCC szerint nagyon valószínű, hogy a 2006 és 2015 közötti tengeri hőhullámoknak 90%-át az emberiség által előidézett felmelegedés okozta. A tengeri hőhullámok eddig is óriási károkat okoztak, főként a világ korallzátonyai számára, amelyek emiatt katasztrofális mértékű fehéredést szenvedtek el. Az óceán nagyobb hőtartalma alapvetően a hatalmas globális óceáni hálózat összes élőlényének a gondosan kialakított élőhelyét is megváltoztatja. Ennek eredményeképpen ezeknek a fajoknak a nagy része 1950-től fokozatosan átköltözött a túl meleg egyenlítői területekről a sarkvidékek felé, ahol a hőmérséklet most már jobban illeszkedik az ő kifinomult élet funkcióikhoz. 

Az óceán felső 200 méterében élő fajok körében, vagyis pont ott, ahol az ember halászik, a vándorlás sebessége évente 15-30 kilométer, ami 70 év alatt elég nagy távolságot jelent. Emberi szemszögből nézve ez egy kisebb aranybánya az olyan helyen élő emberek számára, mint például Grönland, de sokkal kevésbé jó hír az olyan népek számára, amelyek az élelmük jelentős részét az egyenlítő-környéki vizekből szerzik, és ott bizony elég sok ember él. 2100-ra a globális óceán felső 2000 métere az előrejelzések szerint 5-ször 7-szer több hőt fog elnyelni, mint amennyit 1970 óta összesen elnyelt, feltéve, hogy a jelenlegi CO2-kibocsátási forgatókönyvet követjük, amire úgy tűnik, igencsak van esély.

Az óceán emelkedő hőmérséklete és CO2-szintje miatt egyre kevesebb a benne rendelkezésre álló oxigén, illetve jelentősen megváltozott a víz pH-értéke is, méghozzá a savasabb kémhatás irányába. Ez az elsavasodás elkezdte kiirtani a korallokat, illetve a kagylók számára is alaposan megnehezíti a héjukhoz szükséges kalcium-karbonát előállítását. Eközben persze mi emberek évtizedeken keresztül boldogan túlhalásszuk a vizeinket, hogy jól lakassuk a világ egyre növekvő lakosságát, akik egészen mostanáig boldog tudatlanságban éltek, nem is sejtve, hogy az ember okozta klímaváltozás miatt az állományok fogyatkoznak. Az óceánok tehát kezdik érezni az ember által előidézett kettős csapás végzetes hatásait.

Az óceánok elsavasodásáról az jut eszembe, hogy nem úszhatok a tengerben anélkül, hogy leolvadna az arcom. De ez vajon csak egy újabb példája a színes fantáziámnak, vagy egy pontos leírása annak, ami valójában történik?

A szódavíz készítése egy elég jó hasonlat, ami segíthet minket a folyamat megértésében. A patron betekerésekor nagy nyomáson szén-dioxidot oldunk fel a vízben, aminek eredménye az ismerős, szénsavas ital, amelyből a gáz bugyborékolva próbál elszökni. Mindeközben azonban lejátszódik egy kémiai folyamat, amelyet leginkább a kémhatás változásának követésével érhetünk tetten. A tiszta víz pH értéke nagyjából 7-es, ami a pH-skála szerint teljesen semleges. A szénsavas vízben a kapott érték 4,7. A tudósaink szerint az óceánjainkban alapvetően szintén 4,7-es a pH érték, ami egyébként rendkívül savas. De hogyan is történik mindez? Kiderült, hogy az óceánok nagyon jól megkötik a CO2-t. A civilizációnk ebből a gázból hatalmas mennyiséget pumpál a légkörbe már az 1750-es évek óta, és az óceánjaink ennek nagyjából 25%-át nyelik el, ami szerencsés, ugyanis enélkül a bolygónk sokkal melegebb lenne, mint amilyen jelenleg. Ahogyan az óceánok elnyelik a CO2-t, az a vízzel elegyedve szénsavat alkot. Ennek az eredménye pedig az, hogy az óceánban élő meszes héjú élőlények, köztük a különböző kagylók és csigák vázai lényegében feloldódnak, és az állatok tömegesen pusztulnak el, komoly űrt hagyva a táplálékláncban. És a probléma már a kitinpáncélosokat is érinti, mint a különböző rákféléket, a korallokról nem is beszélve. Az ő sorsuk, és ezáltal sok más fajé, megpecsételődött. Az óceánok savasodása történelmileg összekapcsolódik mind az öt, a Földön bekövetkezett nagy kihalási eseménnyel. Napjainkban a savasodás százszor gyorsabban zajlik, mint bármikor az elmúlt 55 millió évben, és előfordulhat, hogy a fajok már nem tudnak elég gyorsan alkalmazkodni ehhez.

Az óceánok hőmérsékletének emelkedése felgyorsítja az élőlények anyagcseréjét és oxigénfelvételét, ami viszont csökkenti a vizek oxigénkoncentrációját. Ez végső soron az óceán egyes részeit a tengeri életre alkalmatlanná teszi. A tengerben lévő oxigén kimerülhet a vízbe kerülő tápanyagok következtében is. Például az esővel mezőgazdasági műtrágyából származó tápanyag kerül a tengerbe. A tápanyagokkal, például nitrátokkal és foszfátokkal való ilyen feldúsulás természetes módon is bekövetkezhet, de a tengerekben található tápanyagok mintegy 80%-a szárazföldi tevékenységből, például szennyvízből, ipari és települési hulladékból, valamint mezőgazdasági öntözővízből ered. A fennmaradó rész döntően nitrózus gázok kibocsátásából származik, amely a közlekedés, az ipar, az energiatermelés és a fűtés során a fosszilis tüzelőanyagok elégetésekor keletkezik. 

A víz tápanyaggal való feldúsulása egy eutrofizációnak nevezett folyamathoz vezet, ami a növények túlzott növekedését okozza. Amikor ez a tengerben történik meg, létrehozza az úgynevezett algavirágzást. A vízinövények nagyobb mértékű légzése, majd esetleges pusztulása és bomlása oxigént von ki a vízből. Ez oxigénhiányt és végső soron oxigénhiányos területeket vagy „holtzónákat" hoz létre, ahol oxigénigényes (vagyis úgynevezett aerob) élet már nem lehetséges. Ilyen holtzónák figyelhetők meg Európa részben zárt tengereiben, például a Balti-tengerben és a Fekete-tengerben. A Balti-tenger víz hőmérséklete körülbelül 2°C-kal emelkedett a múlt évszázadban, ami nagyban hozzájárult a holtzónák növekedéséhez. A holtzónák előfordulása a világon a XX. század közepe óta minden évtizedben a kétszeresére emelkedett. Sajnálatos módon, még ha az európai tengerekbe irányuló tápanyag-kibocsátást azonnal meg is szüntetnénk, a már kibocsátott tápanyagok még évtizedekig további holtzónákat hoznának létre, mielőtt a tengerek eredeti állapotukat visszanyerhetnék.

De, hogy el ne feledkezzünk róla, akkor most mi a helyzet a krioszférával? Nos, az IPCC nagy bizonyossággal állítja, hogy a világ jégtakarói és gleccserei veszítenek a tömegükből. Egy hozzávetőleges becslés szerint, ha 360 milliárd tonna szárazföldi jég kerül az óceánba, az nagyjából 1 milliméteres tengerszint-emelkedést eredményez világszerte. 2006 és 2015 között a grönlandi jégtakaró évente átlagosan 280 milliárd tonnát veszített a jégtömegéből, ennek oka pedig főként a felszín olvadása. Ez tehát évente úgy 0,77 mm-rel járult hozzá a tengerszint-emelkedéshez. Az Antarktisz jégtakarója évente átlagosan 155 milliárd tonnát veszített a jégtömegéből ugyanezen időszakon belül, amelynek oka főként az országnyi méretű gleccserek gyors vékonyodása és visszahúzódása, ami a nyugat-antarktiszi jégtakarót csapolja le. Ez évente újabb 0,34 mm-rel járult hozzá a tengerszint-emelkedéshez, és persze Grönlandon és az Antarktiszon kívül ott van a világ összes többi gleccsere, amelyek együttesen véve évente átlagosan 220 milliárd tonnát veszítettek jégtömegükből, ami évente további 0,6 mm-rel járult hozzá a 2006 és 2015 közötti tengerszint-emelkedéshez. Ráadásul a magas hegyi területeken, például a Peruban, Pakisztánban, Kínában, Indiában és Nepálban lévő gleccsereknek a tömegvesztesége miatt a gleccserekre vízforrásként támaszkodó lakosság számára az elkövetkezendő évtizedekben egyre nehezebb lesz az élet. És ezek nem is ritkán lakott területek. Egy, a Zürichi Műszaki Egyetem által publikált jelentés szerint úgy 800 millió ember támaszkodik vízforrásként ezekre a gleccserekre. Ironikus módon, ahogy a gleccserek olvadnak, ezeken a területeken eleinte egyre több lesz a víz, de ahogy idővel zsugorodnak, a vízellátás egyre problémásabb lesz, eközben pedig ugyanezek az olvadó gleccserek egyre több és gyakoribb lavinákat és áradásokat okoznak. Ugyanebben a tanulmányban, a kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy 2100-ra az Alpok mintegy 4000 gleccserének 95 százaléka eltűnhet, ha az üvegházhatású gázkibocsátást nem sikerül visszaszorítani. Ám ha a 2015-ös Párizsi Klímaegyezménynek sikerülne teljes mértékben érvényt szerezni, s ezzel 2 Celsius-fok alá szorítani az átlaghőmérséklet globális növekedését, az előrejelzés szerint az Alpok gleccsereinek kétharmada akkor is elolvadna.

És hogy tetézzük a problémát, az emelkedő hőmérséklet a permafrosztot is kiolvasztja, amely évezredeken át egyfajta ragasztóként funkcionált, összetartva a földet és a talajt. Szóval most, hogy a hegyek felszíne az olvadó víznek köszönhetően mozogni is tud, már nem csak áradások lesznek, hanem akár halálos sárlavinákra is számíthatunk, ahogy azt világszerte néhány helyen már láthattuk is. Az IPCC szerint a permafroszt hőmérséklete 1980 óta rekordmagas értéket ért el. Az északi-sarkvidéki és a boreális permafroszt úgy 1400-1600 milliárd tonna szerves szenet tartalmaz, ami közel kétszer annyi, mint amennyi összesen az egész légkörben van. Erre és a következő évszázadra nagy permafroszt-olvadásokat jósolnak. A jelentés szerint a felszín felső 3-4 méterének permafrosztja 2100-ra majdnem 70%-kal fog lecsökkenni, ha továbbra is a jelenlegi CO2-kibocsátási forgatókönyv szerint élünk. Ennek eredményeképpen összesen több tíz-, vagy akár több százmilliárd tonna, permafrosztból származó szén fog szén-dioxid és metán formájában kiszabadulni a légkörbe. 

És bizony az Északi-sarkvidék jégtakarója szintén problémát jelent. A legfrissebb jelentés szerint a tengeri jégtakaró területe 1979 és 2018 között nagy valószínűséggel az év minden hónapjában csökkent. A szeptemberi jégtakaró minden évtizedben nagyjából 13%-kal csökken, a jég pedig vékony, ami azt jelenti, hogy egyre több a friss jégmező. A jelentés szerint ugyanezen 1979 és 2018 közötti időszakban a többéves, vagyis a legalább 5 évnél idősebb jég területe 90%-kal csökkent. A vízben már jelenlévő jég olvadása természetesen nem sokban befolyásolja a globális tengerszintet, ahogy a vízzel teli pohárban lévő jégkocka olvadásától sem fog túlcsordulni a pohár, viszont a nyári tengeri jégtakaró és a tavaszi szárazföldi hótakaró olvadása jelentősen hozzájárult az Északi-sarkvidék fokozott felmelegedéséhez, ahol az elmúlt két évtizedben a levegő felszíni hőmérséklete a globálishoz képest több, mint kétszeresére emelkedett. Viszont a tengerszint mégiscsak emelkedik, ahogy azt már hallhattuk korábban. Ennek fő oka a szárazföldi jég és a gleccserek, ugyanakkor részben a víz hőmérséklet-emelkedésének is köszönhető, mert ennek hatására a víz térfogata megnő.

A világ nagyvárosainak fele 2 milliárd lakossal a tengerpartok mentén fekszik. Még ha sikerül is 2°C-ra korlátozni a felmelegedést, a tudósok szerint a tengerszint-emelkedés évente több ezer milliárd dolláros kárt fog okozni, illetve több száz millió ember lesz kénytelen elvándorolni. Felmerül továbbá az IPCC által „szélsőséges tengerszint-emelkedésnek” nevezett esemény lehetősége is. Ez olyasmi, mint a 2008-as Nargis-ciklon által okozott vihardagály, ami Mianmarban 138.000 ember életét követelte, vagy a 2005-ös Katrina-hurrikánt követő árvízkár, ami az USA szövetségi kormányának 16 milliárd dollárjába került kártérítés formájában. A jelentés szerint, ha továbbra is a jelenlegi életvitelünket megtartva élünk, amit „szabályozás nélküli forgatókönyvnek” neveznek, akkor az elkövetkezendő néhány évtizedben, előbb-utóbb eljön az az idő, amikor a régebben évszázadonként átlagosan mindössze egyetlen alkalommal bekövetkező szélsőséges tengerszint-emelkedés, a part közelben lakókat minden évben utol fogja érni…

Látható tehát, hogy az életet adó óceán válhat hamarosan az emberiséget fenyegető egyik legnagyobb veszély forrásává. Ha a Nagy Vízre gondolunk, eláraszthat minket a nyugalom, eszünkbe juthatnak a nyári kalandok, a meseszép víz alatti világ, de sose feledjük el, hogy az életet adó óriás éppen úgy el is törli teremtményeit, ahogy már sokszor meg is tette azt…

Zárjuk hát a szívünkbe a Nagy Kékséget David Mitchell őszinte gondolataival: „Utolsó leheleteddel érted majd meg, hogy az életed nem ért többet a határtalan óceán egyetlen cseppjénél! Ámde mi az óceán, ha nem cseppek sokasága?”